gondolatok

„Van, ami látszik, és van, ami nem látszik – különben nem lehetne játszani. Gurigáznak egymással gondolatok az emberben, kivált míg fiatal, s gondolatainak van kedvük gurigázni. Fúj a gyerek szappanbuborékot, hogy a semmiből pattant, könnyű golyóbisban elkülönítse a maga kis lélegzetét a világ többi, nagy és idegen levegőjétől; hogy belezárja a maga kis sóhaját, s annak a külön magánsóhajnak ne legyen köze a világ többi sóhajtásaihoz. Vigyen belőle legalább annyi részt, amennyi egy emberből röpülni tud – egy leheletnyit –, madarak, felhők, csillagok közé. S fúj a gyerek buborékot magában is, láthatatlanokat, egy egész bolygórendszerre való, színes gömböcskét, amelyeknek vékony bőrén szivárványlóbban, más, játékos görbületben tükröződik egy arc, egy kert, egy táj, a mindenség."

(Mártai Betegh Béla)

Talán úgy tűnhet, hogy messziről kezdem, de mindenekelőtt egy kicsit az ellenállás természetéről szeretnék beszélni. Amit a köznyelvben ellenállásnak hívunk, az alapvetően a bizonyos dolgok ellen való tiltakozást jelenti: nem akarunk beszélni bizonyos témákról, nem akarunk meglátni bizonyos összefüggéseket, kerülünk bizonyos találkozásokat, nem vagyunk hajlandóak egy-két feladat elvégzésére, stb. 

Minden évben, sőt, minden alkalommal, amikor végighallgatom a szenvedéstörténetet, a Pilátus résznél, amikor hezitál, hogy hogyan is döntsön, mindig elfog a remény. Ez az a pillanat, amit valahogyan sorsfordítnak érzek. Ráadásul el is hiszem minden alkalommal, hogy képes rá - szembefordulni a világgal, ráhagyatkozni és vállalni azt, amit legbelül igaznak érez. Elengedni a férfit, akit nem tart bűnösnek. Milyen nagy dolog is az, ha valaki képes erre - nem úgy tenni, ahogyan szokás vagy ahogyan azt mindenki elvárja tőle, hanem ráhagyatkozni Istenre, a sorsra és hinni magában, megérzéseiben, ösztöneiben. Jézus ezt tette. Pilátus hezitált, aztán mégsem. 

Persze a kérdés leginkább önmagamnak szól, én képes vagyok-e, mikor és mitől függ ez - ráhagyatkozni és bízni, hinni? 

Hát ilyen gondolatok pörögnek bennem a feltámadásra készülődve. 

Készülünk a Diákhálózat idei tavaszi Hallgatói Parlamentjére, ahol egy jövőtervező műhelyt fogunk facilitálni négy fős szakemberstábbal. 

A DH-nak dolgozni mindig különleges alkalom: olyan sok kapcsolódásunk van személyesen a szervezet múltjához, olyan sok ponton találkozik a küldetésünk, és azt is látni, hogy van velünk egyfajta "együtt növünk fel" - élményvilág, mintha a két szervezet unokatestvérként cseperedne fel - hasonló játszótereken (játéktérben) játsszunk, közös barátokkal vagyunk körülvéve, tudunk örülni egymás sikereinek és minden egyes találkozás alkalmával jobbak, profibbak, tapasztaltabbak vagyunk. 

A stábmegbeszélést azzal kezdjük, hogy korábbi HP-s TANDEM-es sztorikat gyűjtünk, hosszú ideig elmolyolunk olyan dolgokon, amiken egyébként simán átsiklanánk, ha nem lenne ennyi kötődésünk a szervezethez és nem éltük volna végig így vagy úgy belülről is azokat a helyzeteket, amelyeket a mostani csoporttagjaink hoznak majd magukkal. 

Az elmúlt hetekben többször estem olyan gondolkodásba, hogy azt kerestem, mik is ma azok a témák, problémák, tünetek, hívószavak, amelyek szélesebb társadalmi rétegek problématudatát és tenni akarását, fejlődni vágyását tudják megmozgatni. 

Mentális egészség témában minduntalan a munkahelyi stresszre akadtam: ez egy olyan téma, amelyben szinte csak az nem érintett, aki nem dolgozik (jegyzem meg, azt is fontos tudnunk, hogy a stressznek számos jó hatása van, úgyhogy nem érdemes egészében elítélni, de ez egy másik bejegyzés témája lenne). 

"Boldog új évet!" - az utóbbi pár nap ennek a mondatnak a jegyében telt, talán több tucatszor hallottam, s legalább ugyanennyiszer kívántam én is másoknak. Amolyan évelejei "Hogy vagy?" ez, amit anélkül vakkantunk oda, hogy komolyabban elgondolkodnánk a tartalmán (mint ahogy a "Hogy vagy?"-ozók nagy részét se érdekli a válasz).

Mikor viszont írásban kívántam a legjobbakat 2014-re, akkor megálltam egy pillanatra a billentyűzet felett, s megpróbáltam személyre szabottan boldog_új_évet_kívánni. Egyik kedves ismerősömnek például - tudván, hogy az állami apparátus kíméletlen gépezetében dolgozik - értelmes új évet kívántam. S csak mikor lelkesen megköszönte, hogy ez volt a legjobb, amit eddig hallott, gondolkodtam el rajta, hogy vajon, ha magamnak kéne valamilyen új évet kívánnom, milyennek akarnám a 2014-et?

"Nem imádkozott még soha, nem is tudta, mi az. De most, ahogy hirtelen arra a titokzatos gyermekre gondolt, akiért mindez van, s aki jászolban született, s akinek emlékét a templomok őrzik: valami furcsa, boldog meghatottság fogta el, valami alázatos hála azért a kis jóakaratért, ami végre megjött a hatalmas és ismeretlen idő mélyében, és minden reggel és minden este feszít majd egy keveset a nappalok zárján, egy jóakaratnyit, éppen csak egy jóakaratnyit… ameddig kitágul és megnő ez a jóakarat lassan, és kibomlik belőle a tavasz! Megdobbant a szíve az örömtől és a hálától, mert úgy érezte, hogy megnyílt előtte hirtelen valami titok, mintha fátyol hullott volna le valamiről, ami eddig ismeretlen volt és félelmetes." (Wass Albert)

Áldott, békés karácsonyt Mindenkinek!

Két miniszterelnök-helyettes, két miniszter, két személyben: Kaliňák és Kažimír az egyik oldalon, egy leköszönő kormánybiztos, Vagač a másik oldalon. A hatalom korlátlan arroganciája az egyik oldalon, a civil szektor meztelen, megfáradt tehetetlensége a másik oldalon. 350.000 ember, akik az adófizetők pénzéből élnek, és több száz civil szervezet, többszázezres célközönséggel, és egy költségvetés. Ezek a mintázatok jellemezték az október 29-30. között rendezett Civil szervezetek konferenciája első napját. Miért?

Cseh Tamástól vettem költsön ezt a címet. Úgy, ahogy a gyertya sem nagyképűségből, hanem szükségszerűségből ad fényt, úgy adjuk mi is lelkesedésünket, tudásunkat a gyakorta nagy sötétségbe burkolózó témákhoz, mint például a tizenévesek jövője, a szétbomló közösségek építése, a kiégett, unott pedagógusok képzése. Én szeretem az éjszakát, és szeretem a sötétséget, és szeretem a némasággal vagy szócsépléssel elrejtett témákat. A játék a kanóc, amit képzőként a résztvevőknek viszünk, és amelyet a résztvevők őszintesége, spontaneitása képes meggyújtani. Van, amikor ez nehezen megy. Van, amikor több csomag gyufát kidobunk.

Pár perc leforgás alatt több tucat lájk és vagy húsz hozzászólás. Mindez péntek este egy facebook állapotjelentésre. Mikor kb. 3 hónapja úgy döntöttem, hogy mégiscsak regisztrálok a facebookon, sejtettem, hogy egy teljesen párhuzamos online világba csöppenek majd bele. De ez akkor is sokkolt. Pénteken este otthon bekapcsolt facebookkal? Vagy a barátok közt okostelefonnal? Vagy hogyan, mikor, miért? Hmmm, azt hiszem, ezt még szoknom meg emésztenem kell. Vajon az elődeink is ezt érezték, mikor elkezdett hangokat kiadni mellettük egy kis doboz, egy másik nagy doboz meg képeket is hozzá? Vagy mikor posta nélkül kézbesítettük az első levelet meg zsebre vágtuk a telefonunkat? A facebookot lehet szeretni vagy utálni, de attól tartok visszafordíthatatlanul részesévé vált az életünknek. A legjobb lesz, ha megtanuljuk okosan használni.