„Van, ami látszik, és van, ami nem látszik – különben nem lehetne játszani. Gurigáznak egymással gondolatok az emberben, kivált míg fiatal, s gondolatainak van kedvük gurigázni. Fúj a gyerek szappanbuborékot, hogy a semmiből pattant, könnyű golyóbisban elkülönítse a maga kis lélegzetét a világ többi, nagy és idegen levegőjétől; hogy belezárja a maga kis sóhaját, s annak a külön magánsóhajnak ne legyen köze a világ többi sóhajtásaihoz. Vigyen belőle legalább annyi részt, amennyi egy emberből röpülni tud – egy leheletnyit –, madarak, felhők, csillagok közé. S fúj a gyerek buborékot magában is, láthatatlanokat, egy egész bolygórendszerre való, színes gömböcskét, amelyeknek vékony bőrén szivárványlóbban, más, játékos görbületben tükröződik egy arc, egy kert, egy táj, a mindenség."
(Mártai Betegh Béla)
Felnőttnek gondoltuk ugyan magunkat, de gyerekek voltunk még akkor többé-kevésbé, amikor építkezni kezdtünk. Először sokan, aztán egyre kevesebben, végül öten maradtunk. Meg akartuk hosszabbítani önmagunk számára annak a játszótérnek a létezését, amely könnyedséget, önfeledtséget varázsolt a mindennapjainkba a diákmozgalmi terepen, és amely útra bocsátott minket egy visszafordíthatatlan folyamatra, amelyben óhatatlanul és önkéntelenül, belső hajtóerőktől vezérelve, mindig a világ jobbítását fogjuk keresni.
Szövetségesekké lettünk, útitársakká, kicsit harcosokká, kicsit szerelmesekké, és bár egy idő után rendszeressé vált, hogy félévente, a nagy vezetőségi üléseken megkérdezzük magunktól, hogy lehúzzuk-e rolót, ezt a lehetőséget sosem gondoltuk igazán komolyan.
Azt is megkérdeztük magunkról évről-évre, hogy talpon tudna-e maradni a TANDEM abban az esetben, ha valamelyikünk távozna, mert a nélkülözhetetlenség megelőzésének a tudatát az okos fejünk nagyon fontosnak tartotta.
Öt év után 2014 nyara hozta meg azt a találkozást, amikor valósan szembe kellett néznünk a szakítás tényével, a bezárás lehetőségével és a „kevesebben maradunk” tudatával.
Sokan kérdeztétek: Kati és Zoli döntött úgy, hogy a TANDEM nélkül folytatják tovább, és folytassa nélkülük tovább a TANDEM. Egyáltalán nem volt könnyű ez a döntés sem nekik, sem nekünk, és egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy hogyan tovább ez után. Ugyanakkor elmondhatom, hogy mostanra már elindultunk a tovább vezető úton.
Hálás vagyok magunknak, ötünknek azért, hogy ez alatt az öt év alatt olyan kultúrát gyúrtunk ki magunk között, ahol a tisztelet erősebb, mint a versengés, a küldetéshez való hűség erősebb, mint a saját igazunkhoz való ragaszkodás és ahol valahogy a legnagyobb krízis, szorongás és összefeszülés után is hátra tudunk lépni pár lépéssel és magunkra nézni kívülről, hogy rendezzük prioritásainkat és aszerint válasszunk a lehetőségek közül.
Kati és Zoli, köszönöm nektek az öt év közös alkotást, hogy társak lehettünk és együtt adtunk valamit a világnak.
Jó utat Nektek és jó utat Nekünk is!