szervezetépítés

„Van, ami látszik, és van, ami nem látszik – különben nem lehetne játszani. Gurigáznak egymással gondolatok az emberben, kivált míg fiatal, s gondolatainak van kedvük gurigázni. Fúj a gyerek szappanbuborékot, hogy a semmiből pattant, könnyű golyóbisban elkülönítse a maga kis lélegzetét a világ többi, nagy és idegen levegőjétől; hogy belezárja a maga kis sóhaját, s annak a külön magánsóhajnak ne legyen köze a világ többi sóhajtásaihoz. Vigyen belőle legalább annyi részt, amennyi egy emberből röpülni tud – egy leheletnyit –, madarak, felhők, csillagok közé. S fúj a gyerek buborékot magában is, láthatatlanokat, egy egész bolygórendszerre való, színes gömböcskét, amelyeknek vékony bőrén szivárványlóbban, más, játékos görbületben tükröződik egy arc, egy kert, egy táj, a mindenség."

(Mártai Betegh Béla)

Készülünk a Diákhálózat idei tavaszi Hallgatói Parlamentjére, ahol egy jövőtervező műhelyt fogunk facilitálni négy fős szakemberstábbal. 

A DH-nak dolgozni mindig különleges alkalom: olyan sok kapcsolódásunk van személyesen a szervezet múltjához, olyan sok ponton találkozik a küldetésünk, és azt is látni, hogy van velünk egyfajta "együtt növünk fel" - élményvilág, mintha a két szervezet unokatestvérként cseperedne fel - hasonló játszótereken (játéktérben) játsszunk, közös barátokkal vagyunk körülvéve, tudunk örülni egymás sikereinek és minden egyes találkozás alkalmával jobbak, profibbak, tapasztaltabbak vagyunk. 

A stábmegbeszélést azzal kezdjük, hogy korábbi HP-s TANDEM-es sztorikat gyűjtünk, hosszú ideig elmolyolunk olyan dolgokon, amiken egyébként simán átsiklanánk, ha nem lenne ennyi kötődésünk a szervezethez és nem éltük volna végig így vagy úgy belülről is azokat a helyzeteket, amelyeket a mostani csoporttagjaink hoznak majd magukkal. 

Most nekem ez egy mese a bolond kútásóról Lázár Ervintől... 

A bolond kútásó

A bolond kútásó csinált már száz kutat is – ezeret is. Az ásója elébb karcos földbe vájt, aztán lágy agyagba, s aztán tocsogott és locsogott. Volt úgy, hogy sziklát is kellett csákányoznia, de csinálta, vágta, repesztette, ameddig nem tocsogott és locsogott. Ilyenkor a kútásó felnézett a sötétből, kicsit elvakította a becsillanó kerek égdarab, de mit sem törődött vele, elkiáltotta magát: víz!

Az emberek meg örültek a víznek, akkor is, amikor szikes réteken pár méter mélyről kiáltott, s akkor is, amikor várudvarok közepén mélységes mélyből bugyborékolt föl a kiáltás: víz!

Becsülték a kútásót, pénzt adtak neki, frissen sült pogácsát, fekhelyet, kalaplengetést. Dehogyis nevezték bolondnak!

Év vége volt nem is olyan régen, s mint rendesen, igyekeztünk most is, hogy évvégi tempó ide, ünnepekre való készülés oda, legyen az évzárásban valami értékelés is. Ez alkalommal a vezetőségen belül 360 fokos értékelést végeztünk (aki kíváncsi, olvasson itt), amelynek a lényege, hogy a vezetőségi körben mindenki értékeli saját magát, és az összes vezetőtársát is, rengeteg vezetői és szakmai szempont szerint. Volt itt minden: leadership, kommunikáció, válságkezelés, mások motiválása, külső és belső pr, szakmai tudás, fejlődésre való nyitottság, és még sorolhatnám. És nem kíméltük sem egymást, sem magunkat. Mindebben nem is a kíméletlenség volt a fontos, hiszen egyrészt alapjáraton is elég szigorúak tudunk lenni magunkkal, másrészt pedig a pozitív, megerősítő üzenetekben jobban hiszünk (bővebben lásd még: appreciative inquiry, itt).

Két miniszterelnök-helyettes, két miniszter, két személyben: Kaliňák és Kažimír az egyik oldalon, egy leköszönő kormánybiztos, Vagač a másik oldalon. A hatalom korlátlan arroganciája az egyik oldalon, a civil szektor meztelen, megfáradt tehetetlensége a másik oldalon. 350.000 ember, akik az adófizetők pénzéből élnek, és több száz civil szervezet, többszázezres célközönséggel, és egy költségvetés. Ezek a mintázatok jellemezték az október 29-30. között rendezett Civil szervezetek konferenciája első napját. Miért?

Cseh Tamástól vettem költsön ezt a címet. Úgy, ahogy a gyertya sem nagyképűségből, hanem szükségszerűségből ad fényt, úgy adjuk mi is lelkesedésünket, tudásunkat a gyakorta nagy sötétségbe burkolózó témákhoz, mint például a tizenévesek jövője, a szétbomló közösségek építése, a kiégett, unott pedagógusok képzése. Én szeretem az éjszakát, és szeretem a sötétséget, és szeretem a némasággal vagy szócsépléssel elrejtett témákat. A játék a kanóc, amit képzőként a résztvevőknek viszünk, és amelyet a résztvevők őszintesége, spontaneitása képes meggyújtani. Van, amikor ez nehezen megy. Van, amikor több csomag gyufát kidobunk.

Hol? Magunkban, a környezetünkben, a társadalomban. Hol precízen, tudományos módszerekkel, keresve az összefüggéseket, hol csak úgy, egy régi tárgy után a fiókban vagy épp szekrényben. Kutatunk régi vagy új érzések, gondolatok, emlékek után is. Sőt, magunk után is. Olykor.   

Kutatunk a TANDEM-ben is. Fiók, gondolatok, érzések… olykor... Most tudományos módszerekkel. Hogy pontosabban lássuk, mit és hogyan csináljunk, hogy valóban azt oldjuk, amit szükséges. Azért is, hogy tudatosítsunk vagy épp felhívjuk a figyelmet arra, hogy valami ilyen vagy olyan, dolog van vele.

Két kutatást indítunk szeptemberben.

Az egyikben arra vagyunk kíváncsiak, hogy a személyiségfejlesztés hogyan, milyen módon van jelen a középiskolai osztálytermekben. Egyáltalán ki mit ért ez alatt, és mi mindenre kerül fel ez a címke? Mit gondolnak erről tanárok, diákok, szülők?

A nyári hónapokban a sok terepmunka mellett szervezeti döntések is születtek a TANDEM-ben. A szárnyaló, álmodozó, világmegváltó tandemalapítók úgy döntöttünk, hogy most a két lábon a talajon címszót tűzzük a zászlónkra. TULAJDONképpen úgy is lehet mondani, hogy fekete-fehér, igen-nem játékot játszottunk. Mert a TANDEM számomra továbbra is a szabadság, a kreativitás, a spontaneitás helye. Fekete-fehéren néztük végig a költségvetésünket, ami egyértelműen azt mutatta, hogyha tovább szeretnénk vinni a missziónkat, akkor újabb alapítói tőkebevonásra van szükség. IGEN. Azt is mutatta, hogy mi az ami létszükséglet, mi az aminek a minőségéből nem engedünk. NEM. A maradékot lenulláztuk. A valósághoz közelítettük a missziónkat is, ami mostmár arról beszél, hogy nem körként működünk, hanem szervezetként.

Akkor szoktam írásba fogni, amikor valami leüllepszik, helyre kerül, felismerést hoz, és ezt a felismerést akarom másokkal is megosztani az írás által. Most nem. Kavarog sokminden a levegőben. Új programozási időszak lép életbe 2014-től, röpködnek a stratégiák, koncepciók, elképzelések. Az ifjúsági munka területén is mélyreszántó gondolatok hangzanak el, és amikor ennek a személyes szintre való lecsapodása által megérezzük a változás szelét, megijedünk. Elképzeljük, hogy toleráns fiatalokat szeretnénk magunk körül látni 2020-ban, elképzeljük, hogy olyan fiatalokkal szeretnénk 2020-ban találkozni, akik szemtől szembe beszélgetnek velünk, nem a virtuális térben. Ezzel együtt pedig képtelenek vagyunk szakítani régi gondolkodási sémáinkkal, ragaszkodunk alapértékeinkhez. Nem az alapértékekkel van a gond, hanem a ragaszkodással. Az alapérték csak akkor képes megmaradni, ha képes mindig újraértelmezni magát.

Többszörösen bebizonyosodott tény, hogy ez emberek még a szexuális életüknél is intimebb témának tartják a pénzügyi helyzetüket. Tehát fesztelenebbül beszélgetünk szexről, mint pénzről. Ez igaz rám is. Most mégis a TANDEM pénzügyi helyzetéről szeretnék írni, ami valóban nehezebb téma, mint a munkatársak szerelmi életét tárgyaló pletykarovatot indítanám útjára.