szakmai dolgok

A bölcs ókori görögök kétféle időfogalmat használtak: a kronosz szó jelentette a múló időt, az óraidőt, amikor napok, órák, percek váltják egymást. Azt az időt, ami telik tőlünk függetlenül is, és ami meghatározza, keretbe rendezi a mindennapjainkat. A kairosz pedig a minőségi időt, szent időt, alkalmas időt jelentette. Amit nem a múlása jellemez, a percek ketyegése, hanem a megélés minősége, mélysége, csodája. 

Ilyesfajta szent időben volt lehetőségünk osztozni idén a Gombaszögi Nyári Táborban mindazokkal, akik részt vettek a Labirintus Udvar létreálmodásában, megtöltésében, működtetésében, és ezt tudtuk kínálni azoknak is, akik a vendégeink voltak: egy teára, egy meditációra, egy csoportos foglalkozásra, játékra, előadásra vagy E(s)zti mesére. 

Az egész ott kezdődött, hogy beneveztünk valamikor tavaly ilyenkor az Euroguidance nevű, európai szintű, karriertanácsadási szakembereket tömörítő hálózat hazai versenyébe, majd pedig elnyertük az Év Karriertanácsadási Szolgáltatása díjat. Élesen emlékszem arra az örömkönny-kicsordulós pillanatra, amikor - közvetlenül a Norvégiába repülésem előtti órákban - Kati az irodából telefonon beolvasta, hogy miként méltatták a díj odaítélői a Mesterségem CíMERRE programunk, a témában elkövetett legnagyobb innovációnk érdemeit. 

És akkor miért vannak szegények a világban? Hiszen mindenkinek 24 órája van egy napban. Valaki mégis az utcán él és nincs mit ennie.

Hát igen, talán mégsem igaz a címbeli állítás. Vagy csak sarkítva.

Attól függően mit kezdünk az időnkkel, hoz az nekünk pénzt. 

Az online szociális hálók pásztázásáért csak úgy, valószínűleg senki nem fog fizetni. Az idő viszont elmegy vele. Se a babzsákban ücsörgésért – kivéve, ha az IKEA tesztelő embere vagy.

Sokszor gondban vagyok a reggeli kelésekkel. Elhúzódik a zuhany, elkésem a vonatot, nem jön az ihlet egy-egy hírhez és órákon át húzódik  a megírása. Vagy elmerengek az ablakom alatt dolgozó munkásemberek ügyessége felett. Betartani a határidőket, minőségi időt tölteni a családdal, barátokkal, szakmailag fejlődni, tanulni, pihenni, feltöltődni, és oldani a váratlan helyzeteket – ez mind időt igényel.  

Készülünk a Diákhálózat idei tavaszi Hallgatói Parlamentjére, ahol egy jövőtervező műhelyt fogunk facilitálni négy fős szakemberstábbal. 

A DH-nak dolgozni mindig különleges alkalom: olyan sok kapcsolódásunk van személyesen a szervezet múltjához, olyan sok ponton találkozik a küldetésünk, és azt is látni, hogy van velünk egyfajta "együtt növünk fel" - élményvilág, mintha a két szervezet unokatestvérként cseperedne fel - hasonló játszótereken (játéktérben) játsszunk, közös barátokkal vagyunk körülvéve, tudunk örülni egymás sikereinek és minden egyes találkozás alkalmával jobbak, profibbak, tapasztaltabbak vagyunk. 

A stábmegbeszélést azzal kezdjük, hogy korábbi HP-s TANDEM-es sztorikat gyűjtünk, hosszú ideig elmolyolunk olyan dolgokon, amiken egyébként simán átsiklanánk, ha nem lenne ennyi kötődésünk a szervezethez és nem éltük volna végig így vagy úgy belülről is azokat a helyzeteket, amelyeket a mostani csoporttagjaink hoznak majd magukkal. 

Négy szlovákiai magyar középiskola közel 100 diákja válaszolt arra a kérdésre, hogy szerintük milyen is legyen a tanár. A kérdés a következőképpen hangzott:

"Legfontosabb, hogy a tanár ...................... legyen." 

Mindenki három tulajdonságot írhatott. A válaszok (a kérdőívünk többi kérdésével együtt) még feldolgozás alatt állnak, úgyhogy ez a mostani szófelhő, ami a válaszokból született, csak amolyan helyzetjelentés. Azért már most is érdekes. Bár igazából akkor lesz az, ha emellé odakerülnek a szülők és maguk a tanárok válaszai is, akik szintén válaszoltak ugyanerre a kérdésre. Erről majd a következő bejegyzésben... :)

Álljon (lebegjen) akkor itt az említett szófelhőőő!!!  

Az 50-es buszon zötykölődtem a minap Pozsonyban. Teljesen elől ültem, a sofőr mellett szinte, úgyhogy az első sorból láthattam, ahogy a jegyellenőr beadja a buszsofőrnek az ablakon a kis csippet, amivel lezárja a jegylyukasztókat, hogy aztán megtörténhessen az ellenőrzés. Mivel volt jegyem, nem okozott komolyabb stresszt a dolog, úgyhogy elkezdtem figyelni a revizor munkavégzését. Egyetemista koromban nagyon megvetettem őket, mostanra inkább sajnálat és együttérzés van bennem, hogy ezt a munkát kell végezniük. Az ellenőr fiatal, harmincas éveit taposó fiatalember volt, nem a melák goromba fajta, hanem teljesen hétköznapi kinézetű, még azt is mondanám, hogy szimpatikus figura.Könnyű menetnek ígérkezett neki a busz: mindenki automatikusan mutatta a jegyét-bérletét, ő meg udvariasan köszöngette meg mindenkinek külön-külön. Aztán csak akadt egy külön figura, aki próbálta eljátszani, hogy "persze, megvan a jegye, csak hadd keresse meg". Az ellenőr türelmesen várt, a jópofaságokra is semleges arckifejezéssel és hangerővel válaszolt. Semmi türelmetlenség vagy kiabálás. Aztán elkérte a személyijét, s szépen felírta a potyautas adatait. Minden cirkusz nélkül. Úgy látszik ez a nagyon higgadt és profi helyzetkezelés nem csak nekem tűnt fel, mert egy öltönyös úriember, aki az eset közvetlen közelében állt, egy névjegykártyát nyújtott át a revizornak "Meddig dolgozik ma? Lehet, hogy van egy állásajánlatom az Ön számára. Ha érdekli, hívjon fel munka után s megbeszélhetjük a részleteket."

Nekem három dolgot üzent főleg ez a kis jelenet:'
1. Egy nem éppen álommunka is lehet egy lépcsőfok a hőn áhított állás felé.
2. Bármit is csinálok, azt végezzem a lehető legjobban.
3. A lehetőségek a legváratlanabb pillanatokban és helyzetekben is megjelenhetnek, legyek mindig nyitott rájuk.

Ősz a konferenciák időszaka. Egyrészt azért, mert valóban év végére érik be a munka gyümölcse, amiről érdemes beszámolni és új gondolkodásokat nyitni, másrészt azért, mert végre megjönnek a támogatások és lehet szervezni. Egyszerre, mindent. A legutóbbi konferencia, ami részt vettem a Katedra Napok voltak, egy nappal az önkormányzati választások előtt, így a szakmai körökben és politikai körökben is egyformán táncoló elvtársak nem is hiányozhattak volna onnét. Ám szerencsére pedagógusok is voltak. És legforróbb témaként pedig jelen volt a kis iskolák bezárása, az elhangzottak szerint országszerte 500, ebből 40 magyar. Hogy kell ezt értelmezni? Mi a helyes válasz erre az intézkedésre, ami egyértelműen, elsősorban gazdasági döntés - nincs pénz a fenntartásukra. 

A napokban kezembe került egy tanulmány a tanár-diák viszonyról. Elég rég, 13 éve jelent meg, és amilyen gyorsan változik most a világ körülöttünk (körülöttem biztosan), ez hirtelenjében annyira sok időnek tűnt, hogy először azt gondoltam, talán már el is avult. Tévedtem. Amikor elolvastam nagyon megtetszett. Hogy miért?

Apósom egyik, talán leggyakrabban idézett novellája így kezdődik: ma elkezdődik bennem a karácsony. Ahhoz még korán van, hogy a karácsonyról írjak, így nem is ez a része fontos most számomra ennek a novellának, hanem az, amely arra utal, hogy valami belül kezdődik el. Van olyan, hogy az ami belül elkezdődik, már régóta zajlik körülöttem (erről jut eszembe a kispál szám: mire megcsináltam a cselt, berúgták a gólt), és van olyan is, hogy a külső megmutatkozás csak nagyon soká´jön el ahhoz képest, mire belül valami elkezdődik. És miért foglalkoztat ez most? Mert...

Hol? Magunkban, a környezetünkben, a társadalomban. Hol precízen, tudományos módszerekkel, keresve az összefüggéseket, hol csak úgy, egy régi tárgy után a fiókban vagy épp szekrényben. Kutatunk régi vagy új érzések, gondolatok, emlékek után is. Sőt, magunk után is. Olykor.   

Kutatunk a TANDEM-ben is. Fiók, gondolatok, érzések… olykor... Most tudományos módszerekkel. Hogy pontosabban lássuk, mit és hogyan csináljunk, hogy valóban azt oldjuk, amit szükséges. Azért is, hogy tudatosítsunk vagy épp felhívjuk a figyelmet arra, hogy valami ilyen vagy olyan, dolog van vele.

Két kutatást indítunk szeptemberben.

Az egyikben arra vagyunk kíváncsiak, hogy a személyiségfejlesztés hogyan, milyen módon van jelen a középiskolai osztálytermekben. Egyáltalán ki mit ért ez alatt, és mi mindenre kerül fel ez a címke? Mit gondolnak erről tanárok, diákok, szülők?