A napokban kezembe került egy tanulmány a tanár-diák viszonyról. Elég rég, 13 éve jelent meg, és amilyen gyorsan változik most a világ körülöttünk (körülöttem biztosan), ez hirtelenjében annyira sok időnek tűnt, hogy először azt gondoltam, talán már el is avult. Tévedtem. Amikor elolvastam nagyon megtetszett. Hogy miért?
Mert azt a kérdést feszegeti, hogy milyen is a jó tanár. Ez mindig is érdekelt. A szerző azzal indít, hogy mint minden munkáról, a tanári munkáról és a tanár jelleméről is mítoszok élnek. Belegondolva, hányszor emlegetem én is a középiskolás tanáraimat, jó vagy rossz értelemben. Meghatározók voltak. Meghatároztak abban is, ahogyan most látom a többi tanárt és ezt az egész szakmát. Észrevettem, hogy időnként a mostani tanárokon hajlamos vagyok magamban azokat a jellemzőket, tulajdonságokat számon kérni, amik jópár évvel ezelőtt – legalábbis az én esetemben – hatottak. Pedig azóta az iskolapadokból már kikelt az Y generáció, és lassan a Z nemzedék is elhagyja a középiskolát. Ők már egy teljesen más világba születtek, amely más igényeket és elvárásokat támaszt velük szemben. Ők meg a világgal szemben. Emiatt sem lehet úgy viszonyulni hozzájuk, mint a 15-20 évvel ezelőtti gyerekekhez.
Mindenestre ezek az elvárások a mítosz részei. Az említett tanulmány szerzője pedig azt gondolja, hogy ennek a mítosznak sokszor a fiatal tanárok próbálnak megfelelni. Befeszülnek magukban, nem tudnak egyensúlyt teremteni a személyiségükből fakadó tulajdonságaik és a magukra kényszerített tanárszerep között. Ennek a belső konfliktusnak a feloldásához akar hozzájárulni a szerző. Azt írja, hogy szerinte szükségtelen a frusztrálódás, egy elavult mítosznak való megfelelni akarás. Íme, néhány gondolat, hogy szerinte milyen LEHET egy jó tanár:
„… lehet szigorú, de csak ha magához is az, és lehet engedékeny, ha az a diák fejlődését szolgálja. (…) Legyen következetes, másként büntetései és jutalmazásai hatástalanok, célt téveszthetnek, de emberi mivoltából fakadóan lehet időnként következetlen, hiszen jogában áll elfáradni, hibázni, nem tökéletesnek lenni. A jó tanár lehet komoly, ha ez nem szerep és nem álarc, ha a komolyság belső összeszedettséget takar, és lehet jó kedve, hiszen vidámságra, optimizmusra is kell nevelnie. Lehet haverkodó és feltárulkozó, ha ezzel is példát ad, és nem ő terheli a diákot saját problémájával. A feltárulkozásból, nyitottságból fakadó bizalom olyan erős belső kötődés, melyet nem pótolhat semmilyen fenyegető büntetés vagy kecsegtető jutalom. (…) A megfellebbezhetetlen tanár ítélkezik, és az ítélkezés a távolságot növeli a tanár és diák között. Az a legjobb, ha nem ítélkezik, nem minősít, hanem az érzéseit mondja el egy tanulóról vagy egy szituációról. Az ember csak a saját érzéseiben lehet biztos, a másik érzéseit nem ismerjük, csak akkor, ha megnyílik előttünk.(…) A lazaság jó, ha a problémák nem viselnek meg jobban, mint az jelentőségükből következik, de rossz, ha a következetlenséget, a felelősség nem vállalását jelenti.
A tanári pálya igazi, embert próbáló terhe, hogy jól kell szeretnünk tanítványainkat. Jól szeretni – többek között – azt jelenti, hogy szabadon hagyjuk tanítványainkat fejlődni, de olyan mércét állítunk eléjük, amely nem engedi őket igénytelenné válni, és amely képességük, tudásuk mind hatékonyabb kamatoztatására sarkallja őket. Tanítványaink fejlődésének megtapasztalása – a szeretet gyümölcseként – minket is gazdagít.”
A Ki formál kutatásunkban erre is rákérdezünk – mit gondolnak MOST a tanárok, a diákok és a szülők saját és egymás szerepeiről? Élnek-e most is mítoszok a jó tanárorról, jó szülőről, jó diákról; ha igen, milyen ez a mítosz, mi jellemzi?
Nemsokára erről is beszámolunk. Folyt. köv. :)