projektjeink

Sziasztok!

Kovács Pityu vagyok és Budapestről jelentem :), hogy már egy hónap eltelt az EVS-önkéntességi programomból a Rogers Alapítványnál, amibe a TANDEM segítségével kapcsolódtam be.

Még a legpozitívabb várakozásaimat is felülmúlta ez a rövid, de annál gyorsabban eltelt idő. A Rogers csapata nagyon kedvesen, szeretetteljesen fogadott és segített gyorsan bekapcsolódni, beilleszkedni az ő életükbe. Mind szakmai, mind emberi szempontból már most nagyon sokat kaptam, és hol van még a program vége? :) Csak néhány élmény, esemény mutatóba ebből az egy hónapból:

A bölcs ókori görögök kétféle időfogalmat használtak: a kronosz szó jelentette a múló időt, az óraidőt, amikor napok, órák, percek váltják egymást. Azt az időt, ami telik tőlünk függetlenül is, és ami meghatározza, keretbe rendezi a mindennapjainkat. A kairosz pedig a minőségi időt, szent időt, alkalmas időt jelentette. Amit nem a múlása jellemez, a percek ketyegése, hanem a megélés minősége, mélysége, csodája. 

Ilyesfajta szent időben volt lehetőségünk osztozni idén a Gombaszögi Nyári Táborban mindazokkal, akik részt vettek a Labirintus Udvar létreálmodásában, megtöltésében, működtetésében, és ezt tudtuk kínálni azoknak is, akik a vendégeink voltak: egy teára, egy meditációra, egy csoportos foglalkozásra, játékra, előadásra vagy E(s)zti mesére. 

Szerintetek mit jelent az, hogyha mindkét postafiókomban tömérdek elolvasásra váró levél tárgyában szerepel a Gombaszög címszó? Számomra hatalmas boldogságot jelent! Hogy miért? Mert a mindenkori gombaszögi táborokat a szlovmagy ifjúság nagyon fontos eseményének tartom és megtisztelő bármilyen módon is kapcsolódni ehhez. Amikor déhásként belefogtunk pár év kihagyása után újraszervezni a tábort, tudtuk, hogy ezzel tartozunk a múltnak és hozunk valami nagyon jót a jövőnek. Azt, hogy ennyire jót, szerintem senki se merte gondolni. A mostani szervező csapat egy igazi nagy találkozó hellyé tette ezt az eseményt úgy, hogy közben minden annyira barátságos és közvetlen a táborban. Igazán jól esik ott lenni. Idén sem lesz másként!Márcsak azért sem, mert idén tovább bővül a tábori programok kínálata, mi is saját udvarral leszünk jelen.

Nekem a tavasz jázminillat. Narancsvirág-emlék. Folytonos álmosság. Biciklizés csíkos pólóban, piros cipőben. Napszemüveg. Szélben lobogó haj. Esőben tocsakoló gumicsizmák, lődörgések a városban, kávé a teraszon.

Nekem a mostani tavasz a kimondott szavak ideje is. Sajgó nemek, próbálkozó igenek, barátnés mesélések, testvéri megegyezések, meddő kérések. Hal(l)hatatlan imák.

Készülünk a Diákhálózat idei tavaszi Hallgatói Parlamentjére, ahol egy jövőtervező műhelyt fogunk facilitálni négy fős szakemberstábbal. 

A DH-nak dolgozni mindig különleges alkalom: olyan sok kapcsolódásunk van személyesen a szervezet múltjához, olyan sok ponton találkozik a küldetésünk, és azt is látni, hogy van velünk egyfajta "együtt növünk fel" - élményvilág, mintha a két szervezet unokatestvérként cseperedne fel - hasonló játszótereken (játéktérben) játsszunk, közös barátokkal vagyunk körülvéve, tudunk örülni egymás sikereinek és minden egyes találkozás alkalmával jobbak, profibbak, tapasztaltabbak vagyunk. 

A stábmegbeszélést azzal kezdjük, hogy korábbi HP-s TANDEM-es sztorikat gyűjtünk, hosszú ideig elmolyolunk olyan dolgokon, amiken egyébként simán átsiklanánk, ha nem lenne ennyi kötődésünk a szervezethez és nem éltük volna végig így vagy úgy belülről is azokat a helyzeteket, amelyeket a mostani csoporttagjaink hoznak majd magukkal. 

Négy szlovákiai magyar középiskola közel 100 diákja válaszolt arra a kérdésre, hogy szerintük milyen is legyen a tanár. A kérdés a következőképpen hangzott:

"Legfontosabb, hogy a tanár ...................... legyen." 

Mindenki három tulajdonságot írhatott. A válaszok (a kérdőívünk többi kérdésével együtt) még feldolgozás alatt állnak, úgyhogy ez a mostani szófelhő, ami a válaszokból született, csak amolyan helyzetjelentés. Azért már most is érdekes. Bár igazából akkor lesz az, ha emellé odakerülnek a szülők és maguk a tanárok válaszai is, akik szintén válaszoltak ugyanerre a kérdésre. Erről majd a következő bejegyzésben... :)

Álljon (lebegjen) akkor itt az említett szófelhőőő!!!  

A napokban kezembe került egy tanulmány a tanár-diák viszonyról. Elég rég, 13 éve jelent meg, és amilyen gyorsan változik most a világ körülöttünk (körülöttem biztosan), ez hirtelenjében annyira sok időnek tűnt, hogy először azt gondoltam, talán már el is avult. Tévedtem. Amikor elolvastam nagyon megtetszett. Hogy miért?

Apósom egyik, talán leggyakrabban idézett novellája így kezdődik: ma elkezdődik bennem a karácsony. Ahhoz még korán van, hogy a karácsonyról írjak, így nem is ez a része fontos most számomra ennek a novellának, hanem az, amely arra utal, hogy valami belül kezdődik el. Van olyan, hogy az ami belül elkezdődik, már régóta zajlik körülöttem (erről jut eszembe a kispál szám: mire megcsináltam a cselt, berúgták a gólt), és van olyan is, hogy a külső megmutatkozás csak nagyon soká´jön el ahhoz képest, mire belül valami elkezdődik. És miért foglalkoztat ez most? Mert...

Hol? Magunkban, a környezetünkben, a társadalomban. Hol precízen, tudományos módszerekkel, keresve az összefüggéseket, hol csak úgy, egy régi tárgy után a fiókban vagy épp szekrényben. Kutatunk régi vagy új érzések, gondolatok, emlékek után is. Sőt, magunk után is. Olykor.   

Kutatunk a TANDEM-ben is. Fiók, gondolatok, érzések… olykor... Most tudományos módszerekkel. Hogy pontosabban lássuk, mit és hogyan csináljunk, hogy valóban azt oldjuk, amit szükséges. Azért is, hogy tudatosítsunk vagy épp felhívjuk a figyelmet arra, hogy valami ilyen vagy olyan, dolog van vele.

Két kutatást indítunk szeptemberben.

Az egyikben arra vagyunk kíváncsiak, hogy a személyiségfejlesztés hogyan, milyen módon van jelen a középiskolai osztálytermekben. Egyáltalán ki mit ért ez alatt, és mi mindenre kerül fel ez a címke? Mit gondolnak erről tanárok, diákok, szülők?

Ott. Voltunk. Gombaszögön. 

Először ellenálltunk (nekem nem volt kedvem menni. mert azt éreztem, hogy öreg vagyok már ehhez. de aztán kiderült, hogy nem. csak régi. a kettő nem ugyanaz).

Aztán lelkesedtünk.

Aztán féltünk (perszehogy féltünk, annyisok közünk van hozzá, meg mindenhez, amiből ezt az egészet létreálmodták, hogy túl sok a vesztenivalója a lelkünknek).

Aztán kitaláltuk. És meglepődtünk. És megperzselődtünk mindentől, ami ott létrejött. És büszkék vagyunk mindenkire, aki a lelkét tette bele. Meg a többit. 

És be kell vallanom, ahogy nézem a cuki többieket, akik a fészbúkon tobzódnak, hogy nem bír hazaérni a lelkük, és mindent azonnal elolvasok, amit Gombaszögről írtak, és végtelenül felmegy bennem a pumpa, amikor egy magyarországi kormánykedvenc ügyfelem azt válaszolja a "Gombaszögön voltam" mondatomra, hogy "én meg Martfeszten. Jövőre gyere te is", hogy az én lelkem sem bír még onnan hazajönni a fenyőfák közül.