közösség

„Van, ami látszik, és van, ami nem látszik – különben nem lehetne játszani. Gurigáznak egymással gondolatok az emberben, kivált míg fiatal, s gondolatainak van kedvük gurigázni. Fúj a gyerek szappanbuborékot, hogy a semmiből pattant, könnyű golyóbisban elkülönítse a maga kis lélegzetét a világ többi, nagy és idegen levegőjétől; hogy belezárja a maga kis sóhaját, s annak a külön magánsóhajnak ne legyen köze a világ többi sóhajtásaihoz. Vigyen belőle legalább annyi részt, amennyi egy emberből röpülni tud – egy leheletnyit –, madarak, felhők, csillagok közé. S fúj a gyerek buborékot magában is, láthatatlanokat, egy egész bolygórendszerre való, színes gömböcskét, amelyeknek vékony bőrén szivárványlóbban, más, játékos görbületben tükröződik egy arc, egy kert, egy táj, a mindenség."

(Mártai Betegh Béla)

Talán úgy tűnhet, hogy messziről kezdem, de mindenekelőtt egy kicsit az ellenállás természetéről szeretnék beszélni. Amit a köznyelvben ellenállásnak hívunk, az alapvetően a bizonyos dolgok ellen való tiltakozást jelenti: nem akarunk beszélni bizonyos témákról, nem akarunk meglátni bizonyos összefüggéseket, kerülünk bizonyos találkozásokat, nem vagyunk hajlandóak egy-két feladat elvégzésére, stb. 

A bölcs ókori görögök kétféle időfogalmat használtak: a kronosz szó jelentette a múló időt, az óraidőt, amikor napok, órák, percek váltják egymást. Azt az időt, ami telik tőlünk függetlenül is, és ami meghatározza, keretbe rendezi a mindennapjainkat. A kairosz pedig a minőségi időt, szent időt, alkalmas időt jelentette. Amit nem a múlása jellemez, a percek ketyegése, hanem a megélés minősége, mélysége, csodája. 

Ilyesfajta szent időben volt lehetőségünk osztozni idén a Gombaszögi Nyári Táborban mindazokkal, akik részt vettek a Labirintus Udvar létreálmodásában, megtöltésében, működtetésében, és ezt tudtuk kínálni azoknak is, akik a vendégeink voltak: egy teára, egy meditációra, egy csoportos foglalkozásra, játékra, előadásra vagy E(s)zti mesére. 

A címben szereplő mondat egy színházi nevelési foglalkozáson hangzott el egy résztvevő diák szájából. Az foglalkozást a Káva Kultúrális Műhely tartotta Üres lap címmel, egy hétvégi szimpózium keretén belül magyarországi középiskolás diákoknak, szakmai megfigyelők előtt.

Pár perc leforgás alatt több tucat lájk és vagy húsz hozzászólás. Mindez péntek este egy facebook állapotjelentésre. Mikor kb. 3 hónapja úgy döntöttem, hogy mégiscsak regisztrálok a facebookon, sejtettem, hogy egy teljesen párhuzamos online világba csöppenek majd bele. De ez akkor is sokkolt. Pénteken este otthon bekapcsolt facebookkal? Vagy a barátok közt okostelefonnal? Vagy hogyan, mikor, miért? Hmmm, azt hiszem, ezt még szoknom meg emésztenem kell. Vajon az elődeink is ezt érezték, mikor elkezdett hangokat kiadni mellettük egy kis doboz, egy másik nagy doboz meg képeket is hozzá? Vagy mikor posta nélkül kézbesítettük az első levelet meg zsebre vágtuk a telefonunkat? A facebookot lehet szeretni vagy utálni, de attól tartok visszafordíthatatlanul részesévé vált az életünknek. A legjobb lesz, ha megtanuljuk okosan használni.

Hol? Magunkban, a környezetünkben, a társadalomban. Hol precízen, tudományos módszerekkel, keresve az összefüggéseket, hol csak úgy, egy régi tárgy után a fiókban vagy épp szekrényben. Kutatunk régi vagy új érzések, gondolatok, emlékek után is. Sőt, magunk után is. Olykor.   

Kutatunk a TANDEM-ben is. Fiók, gondolatok, érzések… olykor... Most tudományos módszerekkel. Hogy pontosabban lássuk, mit és hogyan csináljunk, hogy valóban azt oldjuk, amit szükséges. Azért is, hogy tudatosítsunk vagy épp felhívjuk a figyelmet arra, hogy valami ilyen vagy olyan, dolog van vele.

Két kutatást indítunk szeptemberben.

Az egyikben arra vagyunk kíváncsiak, hogy a személyiségfejlesztés hogyan, milyen módon van jelen a középiskolai osztálytermekben. Egyáltalán ki mit ért ez alatt, és mi mindenre kerül fel ez a címke? Mit gondolnak erről tanárok, diákok, szülők?

Ott. Voltunk. Gombaszögön. 

Először ellenálltunk (nekem nem volt kedvem menni. mert azt éreztem, hogy öreg vagyok már ehhez. de aztán kiderült, hogy nem. csak régi. a kettő nem ugyanaz).

Aztán lelkesedtünk.

Aztán féltünk (perszehogy féltünk, annyisok közünk van hozzá, meg mindenhez, amiből ezt az egészet létreálmodták, hogy túl sok a vesztenivalója a lelkünknek).

Aztán kitaláltuk. És meglepődtünk. És megperzselődtünk mindentől, ami ott létrejött. És büszkék vagyunk mindenkire, aki a lelkét tette bele. Meg a többit. 

És be kell vallanom, ahogy nézem a cuki többieket, akik a fészbúkon tobzódnak, hogy nem bír hazaérni a lelkük, és mindent azonnal elolvasok, amit Gombaszögről írtak, és végtelenül felmegy bennem a pumpa, amikor egy magyarországi kormánykedvenc ügyfelem azt válaszolja a "Gombaszögön voltam" mondatomra, hogy "én meg Martfeszten. Jövőre gyere te is", hogy az én lelkem sem bír még onnan hazajönni a fenyőfák közül. 

Tegnap késő este buszoztam hazafelé, már a pozsonyi kis lakásomba. Késő lévén, és mert nem a megszokott 83-as busszal, hanem a másik útvonalon közlekedő 93-sal utaztam, szépen elfelejtettem leszállni a megállómnál. Ligetfalu nem a legbiztatóbb környék késő este, de hát azért csak megvártam a másik buszt, ami hazavitt. És míg vártam, a buszmegállóban odajött hozzám egy kis emberke.

Sziasztok. Zsuzsi vagyok, az AIESEC önkéntese a TANDEM-nek. Jövőhéten lesz egy hónapja, hogy tagja vagyok a csapatnak és Dunaszerdahelyen gyakornokoskodom. E jeles esemény alkalmából, gondoltam írok egy kis beszámolót. Rólam röviden annyit, hogy Szegeden tanulok, nemzetközi tanulmányokat, utolsó vizsgaidőszakom vár majd rám, (remélhetőleg) ha véget ért a csudijó gyakornoki időm két hét múlva:( Szeretek utazni, új kultúrát, embereket megismerni, és úgy gondolom, hogy ennek a legjobb módja, ha az adott országban élni is tudok egy kicsit. Célom is még sok helyen. Hogy hogy jött Szlovákia és a TANDEM?

Délután 15:30. Groningen, Hollandia, Lidl.

A szupermarket. Szombat délután. Tömeg, mert vasárnap és hétfő délelőtt minden zárva. A kosárral még csak-csak férsz a polcok között, de a legtöbb ember kocsival vásárol. Az eladók pedig a sűrű közepén próbálják feltölteni a polcokat - irdatlan iramban, mert a bolt egy-egy szakaszán szinte eltorlaszolják az átjárást. Ilyen sorban álltam, és lassan kezdtem mérgelődni magamban. Pedig ehhez itt nem vagyok hozzászokva. És mégis. Már öten álltunk, hogy átmehessünk, de nem lehetett, se előre, se hátra. Elöl egy 50-es jól szituált férfi a feleségével, utánuk egy idősebb nő, én és mögöttem egy fiatalabb lány. Mint egy kelepce. Az 50-es férfi találta meg a megoldást.Elmosolyodott és elkezdett segíteni a két eladónak a pakolásban - pillanatok alatt végeztek és elhárult az akadály. Ennyi. Én meg inkább mérgelődtem, ahelyett, hogy mindjárt az elején odalépek és teszek a közös célért, az átjutásért. Így jártam szombat déluán 15.30-kor a groningeni Lidlben, nem csak a szokásos kaját vásároltam meg, hanem bónuszként kaptam hozzá ezt a jó kis leckét is.Hát ezt is hazavittem. :)

Pisti