csak úgy

Az elmúlt hetekben többször estem olyan gondolkodásba, hogy azt kerestem, mik is ma azok a témák, problémák, tünetek, hívószavak, amelyek szélesebb társadalmi rétegek problématudatát és tenni akarását, fejlődni vágyását tudják megmozgatni. 

Mentális egészség témában minduntalan a munkahelyi stresszre akadtam: ez egy olyan téma, amelyben szinte csak az nem érintett, aki nem dolgozik (jegyzem meg, azt is fontos tudnunk, hogy a stressznek számos jó hatása van, úgyhogy nem érdemes egészében elítélni, de ez egy másik bejegyzés témája lenne). 

"Nem imádkozott még soha, nem is tudta, mi az. De most, ahogy hirtelen arra a titokzatos gyermekre gondolt, akiért mindez van, s aki jászolban született, s akinek emlékét a templomok őrzik: valami furcsa, boldog meghatottság fogta el, valami alázatos hála azért a kis jóakaratért, ami végre megjött a hatalmas és ismeretlen idő mélyében, és minden reggel és minden este feszít majd egy keveset a nappalok zárján, egy jóakaratnyit, éppen csak egy jóakaratnyit… ameddig kitágul és megnő ez a jóakarat lassan, és kibomlik belőle a tavasz! Megdobbant a szíve az örömtől és a hálától, mert úgy érezte, hogy megnyílt előtte hirtelen valami titok, mintha fátyol hullott volna le valamiről, ami eddig ismeretlen volt és félelmetes." (Wass Albert)

Áldott, békés karácsonyt Mindenkinek!

Lehullott falevelek. Zizegő avar. Mélységes színek. Földi illatok. A tökleves íze, almáspiték fahéjas bolondozása. Hajnali köd. Csípős hideg. Bölcs napsugarak és az utolsó, teraszon iszogatott tejes kávé az idén.  Ez mind az én őszöm, a év legszebb, legsúlyosabb, legmélyebb időszaka.

Mikor elkezdenek a falevelek színei változni – mélyvörösre, sötétzöldre, finom sárgára, földbarnára – én is változom. Mint a falevelek színei, bennem is elmélyülnek az év eseményei. A nyár felelőtlensége és felhőtlensége után  mintha minden kicsit fontosabb lenne, érdemesebb az időre.  Csodálatosnak tartom, ahogy a természet figyelmeztet és megmutat. Arra sarkall, hogy én is merüljek el, hatoljak a színek, érzések, történések mélyéig.  Hogy bölcsen bánjak a rám bízott idővel, mert elmúlik; nem csak az idő, de az érzések, képek, élmények is egyedülállók, visszahozhatatlanok és megismétlhetetlenek.

A fahéjas tekercsé.

Nekem az gyermekkorom egyik legfontosabbja. Nem tudom megmondani miért. Talán mert nagy valószínűséggel soha többé nem ehetek olyan fahéjas tekercset, mint akkor.

Battyogtunk hazafelé nővéremmel, a lovasedzésről. Hja, valamikor még lovastornász is voltam. November vége felé járhatott, hideg volt, de nem dermesztő. A város távolabbi végéből hazáig az út gyalogosan kicsi falumba nagyjából háromnegyed óra. Edzés után megálltunk a kis pékségben és vettünk két fahéjas csigát, amit eleszegettünk lassan, a közepét hagyva utoljára, mert ugye az a legjobb. Rengeteg csigavonalat le kellett addig tekernünk, finom vékony ropogós-porhanyós tésztából, több fahéjjal mint cukorral.

A múlt szombatig nem tudtam mért keresem annyira ezt az ízt, miért kóstolom végig minden ország, minden városának fahéjas csigáit a régi íz után kutatva, mint a Ratatüjj vagy a Gurmé morcos-mogorva, elégedtelen ételkritikusai. Aztán…

...mondta Zoli, egy el-nem-végzett feladat kapcsán, mit sem sejtve róla, hogy akár konkrétan arról a vonatról is mondhatta volna, amit egy perccel azelőtt nézett ki nekem, és amire éppen elindulóban voltunk. Petivel még iszunk egy kávét, aztán kikísér a vonathoz. A buszállomás sarkán látjuk, ahogy egy éppen kikanyarodó busznak int egy fiatal pár, szurkolunk, hogy a busz megálljon nekik. Megáll, fölveszi őket, örülünk, hogy milyen szép is az élet.

Az én kinézett vonatom – mikor beérünk a vasútállomásra, kiderül, hogy nem vonat volt, hanem éppen az a busz, amire a két fiatalt romantikus módon felkísértük a tekintetünkkel. A legközelebbi vonat egy szűk óra múlva indul...

Délután 15:30. Groningen, Hollandia, Lidl.

A szupermarket. Szombat délután. Tömeg, mert vasárnap és hétfő délelőtt minden zárva. A kosárral még csak-csak férsz a polcok között, de a legtöbb ember kocsival vásárol. Az eladók pedig a sűrű közepén próbálják feltölteni a polcokat - irdatlan iramban, mert a bolt egy-egy szakaszán szinte eltorlaszolják az átjárást. Ilyen sorban álltam, és lassan kezdtem mérgelődni magamban. Pedig ehhez itt nem vagyok hozzászokva. És mégis. Már öten álltunk, hogy átmehessünk, de nem lehetett, se előre, se hátra. Elöl egy 50-es jól szituált férfi a feleségével, utánuk egy idősebb nő, én és mögöttem egy fiatalabb lány. Mint egy kelepce. Az 50-es férfi találta meg a megoldást.Elmosolyodott és elkezdett segíteni a két eladónak a pakolásban - pillanatok alatt végeztek és elhárult az akadály. Ennyi. Én meg inkább mérgelődtem, ahelyett, hogy mindjárt az elején odalépek és teszek a közös célért, az átjutásért. Így jártam szombat déluán 15.30-kor a groningeni Lidlben, nem csak a szokásos kaját vásároltam meg, hanem bónuszként kaptam hozzá ezt a jó kis leckét is.Hát ezt is hazavittem. :)

Pisti

Ég a kezünk alatt a munka, így a billentyűzet alig-alig jut oda blogírás céljából. De nem mondtunk ám le a virtuális naplóírásról. Addig is, amíg újra csókot lehel ajkunkra a Blogmúzsa, a figyelmetekbe ajánlunk egy interjút a TANDEM “keresztapjával”, Szűcs Istvánnal. Az evangelikus.hu portálnak mesélt a munkájáról.

Csörög a telefon. Ismeretlen szám.
- Prosím-tessék.
- Jó napot kívánok, xy vagyok és azért hívok, mert…

…mert a kedves hölgy leánya végzős gimnazista, és nem tudja eldönteni, mit tanuljon tovább és azt hallotta, hogy mi olyan foglalkozásokat tartunk, ami segíthet neki ebben.

…mert egy ismerőse ajánlotta, hogy a TANDEM-nél kérdezzen rá, hátha ők tudnak segíteni.

…mert még nem nagyon nézett utána, hogy mi is ez a TANDEM, de meg szeretné kérdezni, hogy tudnánk-e ajánlani valamit a lányának?

- Igen, tudunk. Azt javaslom, hogy megadom a mailcímem, tessék odaadni a kedves leányának, ő vegye fel velem a kapcsolatot, s mi aztán megbeszéljük, hogyan tovább...

Egy újabb megerősítés, hogy egy nagyon is létező igényt igyekszünk kielégíteni a pályaorientációs tematikájú képzéseinkkel és a tanácsadással.

Érdekes élményben volt részem a hétvégén. Egy lelkigyakorlaton vettem részt, ahol az egyik egyéni foglalkozás során életünk meghatározó értékeit kellett összeírnunk kis cetlikre. Először nagyo soknak tűnt a kiszabott 7 darab, aztán meg annyira belejöttem, hogy még üres lapokat is kellett kérnem. Enyhe csalódásként is éltem meg, hogy aztán ezekkel nem kezdtünk semmit: se páros vagy csoportos megosztás, se további gyakorlat nem volt vele, hanem szünettel majd filmnézéssel folytattuk.