A fahéjas tekercsé.
Nekem az gyermekkorom egyik legfontosabbja. Nem tudom megmondani miért. Talán mert nagy valószínűséggel soha többé nem ehetek olyan fahéjas tekercset, mint akkor.
Battyogtunk hazafelé nővéremmel, a lovasedzésről. Hja, valamikor még lovastornász is voltam. November vége felé járhatott, hideg volt, de nem dermesztő. A város távolabbi végéből hazáig az út gyalogosan kicsi falumba nagyjából háromnegyed óra. Edzés után megálltunk a kis pékségben és vettünk két fahéjas csigát, amit eleszegettünk lassan, a közepét hagyva utoljára, mert ugye az a legjobb. Rengeteg csigavonalat le kellett addig tekernünk, finom vékony ropogós-porhanyós tésztából, több fahéjjal mint cukorral.
A múlt szombatig nem tudtam mért keresem annyira ezt az ízt, miért kóstolom végig minden ország, minden városának fahéjas csigáit a régi íz után kutatva, mint a Ratatüjj vagy a Gurmé morcos-mogorva, elégedtelen ételkritikusai. Aztán…
...dinnyét ettem. Kiálltam a késő nyári napsütésben a konyhaerkélyre egy irdatlan nagy, vörös, könyökömig-csurog-a-leve-lédús szelettel, kihajoltam a korláton és faltam hogy fülemtől könyökömig ért a maszat, a magokat meg ficsúrosan köpködtem az udvarra. Mint akkor, hét évesen.
És nagyokat mosolyogtam magamon. Gyerek voltam újra. Gondtalan, gombafrizurás, egy-két csínytől eltekintve ártatlan is. És megértettem hosszú, talán végtelen, keresésem tárgyát a fahéjas tekercs mögött.