...mondta Zoli, egy el-nem-végzett feladat kapcsán, mit sem sejtve róla, hogy akár konkrétan arról a vonatról is mondhatta volna, amit egy perccel azelőtt nézett ki nekem, és amire éppen elindulóban voltunk. Petivel még iszunk egy kávét, aztán kikísér a vonathoz. A buszállomás sarkán látjuk, ahogy egy éppen kikanyarodó busznak int egy fiatal pár, szurkolunk, hogy a busz megálljon nekik. Megáll, fölveszi őket, örülünk, hogy milyen szép is az élet.
Az én kinézett vonatom – mikor beérünk a vasútállomásra, kiderül, hogy nem vonat volt, hanem éppen az a busz, amire a két fiatalt romantikus módon felkísértük a tekintetünkkel. A legközelebbi vonat egy szűk óra múlva indul.
Két találkozó esik áldozatul ennek a félreértésnek, amiket Komáromban ejtettem volna még meg útban vissza Pest felé, emellett meg nyerünk egy napfényes vissza-sétát az irodába, és néhány környi viccelődést odabent. Alig tudom eldönteni, hogy dühös legyek-e vagy kétségbeesett, kiábrándult vagy önvádaskodó, felszabadult vagy cinikus. Egyik sem jön úgy igazán. Aztán amellett döntök, hogy megpróbáljam megélni az itt-és-most helyzet lehető legnagyobb örömét, örülni annak az időnek, amit így együtt töltünk, hasznosan vagy haszontalanul. A tervezetlen, váratlan várakozó-idők erre jók. Élvezni, hogy van a napban pár perc, aminek nincs szigorúan eltervezett funkciója, hanem lehet lenni csak úgy bele a nagyvilágba. Egy könyvben olvastam valahol, hogy a főhős nagymamája volt az egyetlen az életében, aki kamaszkorában hagyta őt csak úgy ülni naphosszat és bámulni maga elé. Mert a nagymamának szent meggyőződése volt, hogy ez az időtöltés, amikor a kamaszok csak úgy tenyésznek, igenis nagy belső munka, hiszen ebben a kívülről bambulásnak tartott időben ülepítik le magukban az élményeket, tanulják az önreflexiót és építik be nagy erőkkel a lelkükbe mindazt, ami annak alkotóeleme lesz. Milyen jó szó is erre a tenyészés. A növekedés is benne van.
És igen, nehéz a hasonló helyetekben az itt-és-mostban maradni, amit egyébként oly sokat tanítunk és oly ritkán művelünk igazán jól. Nem a jövőbe szaladni és nem a múltat elemezni. Hanem felfedezni a jelenben rejlő kincseket.
Most, amikor ezt írom, szintén a vonaton ülök, útban Pozsony felé. A természet hangos szóval kiabál be az ablakon, hogy figyeljek rá. Már egy ideje megfigyeltem, hogy amióta a laptopom cipelem magammal mindenhová, a vonatútjaimnak szinte egyetlen itt-és-most perce sincs, hiszen az internet erejével bárhol máshol tudok lenni térben és időben. És általában bárhol máshol is vagyok. Amitől felborul a tér-idő kontinuum, időnként elfelejtek leszállni, vagy hamarabb szállok le. És kimaradnak a napból a tenyésző idők. Ami hiányzik.
Úgyhogy, most, mielőtt még bármilyen hatalmas tanulságot kerekítenék e sorok végére, inkább csak abbahagyom, és átadom magam a bámulásnak.