továbbképzéseink

Mikor szeptember egyik hétvégéjén épp befejeztük a playback-képzést, Donáth Attilával még mártóztunk egyet a Balatonban mielőtt indultam volna haza. Sok mindenről beszélgettünk, többek között arról is, hogy még ő is folyamatosan képezi magát, dolgozik a saját fejlődésén. Ha ezt egy húsz éves tapasztalattal rendelkező tréner mondja, akkor nekem se válik szégyenemre elárulnom, hogy a hétvégén trénerasszisztensként testközelből lehettem a részese egy olyan képzésnek, amelyben legalább annyit tanultam, mint maguk a résztvevők.

Julicska kommentjéhez tudok kapcsolódni: tanulságos, meg buzdító, meg ijesztő volt az idei Felszállópályánk, nekünk magunknak is. És még sorolhatnám.
Volt bennem a készüléskor nosztalgia a tavalyi élmény után, vágy, hogy eljöjjenek, akiket meghívtunk és remény, hogy pont azok jönnek el, akikkel valamiért találkozni kell az útjainknak.

Az ottlétben volt némi helykeresés, hogy hogyan tudjuk minél inkább odaadóan segíteni mindazok tanulását, akiket “vendégül láttunk”, volt izgalom, hogy önmagunkból, a TANDEMből eleget mutassunk (ne többet és ne is kevesebbet), és volt jóféle hátborzongás is, amikor a csoportból kiszivárgó néhány cseppnyi kóstolóban részesülhettünk.

A házban – a karvai Korava táborban – az a jó, hogy minden lepukkantságával együtt szeretetteljes, befogadó, természetközeli, otthonos és van benne valami szent.

… szokta volt idézni Péter a bölcsességet önismereti csoportunk egy-egy meghatározó pontján.

Az utóbbi pár napban többször futottam neki, hogy megírjam ezt a bejegyzést, merthát az első TANDEMes Önismereti Csoportunk zárásáról már csak írni kell, de valahogy nem jött az ihlet. Aztán jöttem rá, a fent idézett mondat alapján, hogy ez egyrészt annak jele, hogy jól lezártuk, ha nem nagyon van, ami kikívánkozik belőlem. Másrészt meg az magyarázhatja, hogy új ajtókat nyitottunk meg azonnal.

Mindenesetre mi magunk is megnyíltunk és befogadtunk,

megfürödtünk egymás elfogadó szeretetében

többek lettünk néhány kötődéssel

és hiszem, hogy megszabadultunk egy-két fölösleges kötöttségtől

vagy legalábbis lépéseket tettünk afelé.

és ami még fontos, készültünk. valami Igazira:

Amióta tavaly októberben elkezdtem járni az IKSZI Karrier-tanácsadóképzésére, egyre jobban érdekel a tanácsadás. Ahogy boncolgatjuk, mi mindenre kell odafigyelnie a tanácsadónak, mikor bejön hozzá a hallgató vagy a diák, a beszélgetés közben, és még utána is, mindig bizsereg – jelképesen szólva – a tenyerem, hogy azonnal ki is próbálhassam. És mikor elkezdjük egymáson gyakorolni a technikákat, mindig szembesülök vele, hogy ez bizony alaposan meg tud izzasztani. De pont ezért szeretem: igazi kihívás!

Nem is oly rég lehetőségem nyílt élesben is kipróbálni magam. Nem egy karrierirodában, csak nálunk otthon a nappaliban, s nem is egy vadidegen diákon, hanem “csak” az egyik ismerős fiún, aki idén fog érettségizni és egyetemre is szeretne menni. Csak még azt nem döntötte el, hogy hova. S gondolta – egyébként nagyon helyesen -, hogy kikéri egy egyetemet végzett ismerős tanácsát. Na, itt jöttem én a képbe.

A legutóbbi IKSZI-s pályaorientációs továbbképzésen tanultam (többek között azt is), hogy egy tréning résztvevőinek külső, fizikai diszkomfortja ellen a tréner köteles tenni – ne legyen túl hideg/meleg a teremben, legyenek szünetek, lehessen enni/inni/pisilni -, viszont a belső, lelki diszkomforttal magának a résztvevőnek kell megküzdenie. Mert az a fejlődésének része, az a “munka”, ami előre viszi és elősegíti a tanulását.

Az én palásti önismereti hétvégém – a 60 órás önismereti trénerképzésünk első állomása – tele volt ilyen belső, lelki diszkomforttal. Úgy látszik a nagy pörgés közepette teljesen elfeledkeztem róla és elszoktam tőle, hogy magamba nézzek, őszintén önreflektáljak, s főleg, hogy – egészséges mértékben – kitárulkozzam. Nem ment könnyen, de örülök, hogy sikerült megvívni a saját kis csatáimat.

Útra keltünk, tízen, Advent első hétvégéjén.
Az önismeret folyójára bocsátottuk kis hajónkat, egy 60 órás sajátélményű csoport formájában.
Az önismeret nem könnyű műfaj. Ellenben nehéz
Bátorság kell hozzá – felvállalni a tükörbe nézést, kimondani önmagunknak régóta várt felismeréseket, hallgatni a belső hangra vagy épp ösztönösen cselekedni a pszichodráma színpadán.
Nagy utat tettünk meg az első három nap alatt, hálásak lehetünk érte önmagunknak és egymásnak is.

29 percet meg egynéhány másodpercet mutatott a diktafon kijelzője, mikor leállítottam. Alig akartam hinni a szememnek: egy teljes félóráig beszélgettünk?! Az Új Szós meg a Vasárnapos időkből belémrögződött, hogy 15-20 perc bőven elég egy interjúra, mert több úgyse fér be az újságba, meg begépelni is nagyon fárasztó.

Viszont annyira belemerültem a beszélgetésbe, hogy el is felejtettem figyelni az órát, azt hittem, úgyse lesz több az egész 15-20 percnél. Erre fel már egy fél óránál tartottunk, mikor be kellett fejeznünk. Pedig még annyi kérdés maradt bennem! Legalább egy másik félórányira való… Ezeket, sajnos, már nem tudtam feltenni, talán majd legközelebb. Azokat viszont, amelyekre jutott idő, és legfőképp a válaszokat, a honlapon olvashatjátok.

Jó szórakozást!

Amióta eljöttünk Palástról, keresgéltem magamban azt az ízt, hogy hogyan lehetne leírni pátosz és túlzások, lufi-kifejezések nélkül, milyen is volt az elmúlt TANDEM-hétvége. Hát  most megpróbálom.

Sokat jelent nekem, hogy ilyen sokakat megmozgatunk azzal a misszióval, amivel a világban szeretnénk jönni-menni-alkotni, és ez a sok fiatal ember hozza a saját energiáját, világmegváltó szándékait, az emberszeretetét, és találkozunk.

Megerősítő erővel van, hogy a visszajelzések alapján a tudatossághoz, amit képviselünk, lehet kapcsolódni, hogy befogadó szervezet vagyunk és hitelesen tesszük azt, amit.

Az, hogy játszani lehet, újra, felnőttként, önfeledten, ugyanolyan gyógyító hatású, mint bármikor máskor, és ismét egy felkiáltójel, hogy a játékot ne hagyjuk abba, soha.

Biztató és előremutató, hogy kaptunk kritikát is, mert azt jelenti, hogy felnőtt, egyenes emberekkel van dolgunk.

Az idei nyár Nagy TANDEM-eseményére készülődve keresgélem a megfelelő kifejezést arra, hogy milyen érzés is ez.

Az ünnepi a legjobb talán. Ünnepi, mert nem kis aggodalommal követtük a Felszállópálya meghirdetését, hogy vajon hányakat hív meg az, amit mi ajánlani tudunk, hányan tudnának kapcsolódni a küldetésünkhöz, hányan hisznek hozzánk hasonló módszerekben, azon a körön belül, ahol meghirdetük.

Nagy öröm volt azt látni, hogy ilyen sokakat, és amikor végigolvastuk a jelentkezési anyagokat, már ott bizsergett az érzés, hogy nagyon jó csapat jön erre a hétvégére össze.

És hát ki más vezetné a csoportot, mint a szervezet Keresztapja, aki hozzánk hasonló ünnepélyességgel készülődik.

A hétvége már ma délután kezdetét veszi, amikor egy év “távkapcsolat” után újra teljes életnagyságban és teljes személyes jelenléttel ül össze a kuratórium, aztán holnap reggel útnak indulunk.

Jó utat mindenkinek, aki velünk/hozzánk utazik ezen a hétvégén!

Már egy jó ideje nagy tisztelője vagyok Hunčík Péternek. Mikor először felfigyeltem rá, még nem tudtam, kicsoda-micsoda. Štefan Hríb egyik beszélgető műsorának volt többed magával a vendége. (A beszélgetés apropója mi más is lehetett volna, mint az örökzöld szlovák-magyar viszonyok.) Nagyon tetszett az, ahogy képviselte a magyar felet: nem volt mellveregető hejjmagyar, se a világ legszerencsétlenebb kisebbségije, se meghunyászkodó korcsmagyar. Magabiztosan és határozottan mégis empatikusan ésbékésen válaszolgatott a feltett kérdésekre. És nem utolsósorban hibátlan szlováksággal.