A legutóbbi IKSZI-s pályaorientációs továbbképzésen tanultam (többek között azt is), hogy egy tréning résztvevőinek külső, fizikai diszkomfortja ellen a tréner köteles tenni – ne legyen túl hideg/meleg a teremben, legyenek szünetek, lehessen enni/inni/pisilni -, viszont a belső, lelki diszkomforttal magának a résztvevőnek kell megküzdenie. Mert az a fejlődésének része, az a “munka”, ami előre viszi és elősegíti a tanulását.
Az én palásti önismereti hétvégém – a 60 órás önismereti trénerképzésünk első állomása – tele volt ilyen belső, lelki diszkomforttal. Úgy látszik a nagy pörgés közepette teljesen elfeledkeztem róla és elszoktam tőle, hogy magamba nézzek, őszintén önreflektáljak, s főleg, hogy – egészséges mértékben – kitárulkozzam. Nem ment könnyen, de örülök, hogy sikerült megvívni a saját kis csatáimat.
De nem csak az önismereti lépéseim miatt emlékszem vissza szívesen a hétvégére, hanem azért is, mert újra együtt tölthettünk egy egész hétvégét: alvással, reggelizéssel, teázással, éjszakai beszélgetéssel és borozással együtt. S nem csak mi, vezetők, hanem az új, potenciális trénertársaink is. Nagyon örültem az újaknak, s bízom benne, hogy a harmadik hétvége után a potenciális szót már ki is hagyhatom majd a mondatból!