továbbképzés

Mikor szeptember egyik hétvégéjén épp befejeztük a playback-képzést, Donáth Attilával még mártóztunk egyet a Balatonban mielőtt indultam volna haza. Sok mindenről beszélgettünk, többek között arról is, hogy még ő is folyamatosan képezi magát, dolgozik a saját fejlődésén. Ha ezt egy húsz éves tapasztalattal rendelkező tréner mondja, akkor nekem se válik szégyenemre elárulnom, hogy a hétvégén trénerasszisztensként testközelből lehettem a részese egy olyan képzésnek, amelyben legalább annyit tanultam, mint maguk a résztvevők.

A legutóbbi IKSZI-s pályaorientációs továbbképzésen tanultam (többek között azt is), hogy egy tréning résztvevőinek külső, fizikai diszkomfortja ellen a tréner köteles tenni – ne legyen túl hideg/meleg a teremben, legyenek szünetek, lehessen enni/inni/pisilni -, viszont a belső, lelki diszkomforttal magának a résztvevőnek kell megküzdenie. Mert az a fejlődésének része, az a “munka”, ami előre viszi és elősegíti a tanulását.

Az én palásti önismereti hétvégém – a 60 órás önismereti trénerképzésünk első állomása – tele volt ilyen belső, lelki diszkomforttal. Úgy látszik a nagy pörgés közepette teljesen elfeledkeztem róla és elszoktam tőle, hogy magamba nézzek, őszintén önreflektáljak, s főleg, hogy – egészséges mértékben – kitárulkozzam. Nem ment könnyen, de örülök, hogy sikerült megvívni a saját kis csatáimat.

Útra keltünk, tízen, Advent első hétvégéjén.
Az önismeret folyójára bocsátottuk kis hajónkat, egy 60 órás sajátélményű csoport formájában.
Az önismeret nem könnyű műfaj. Ellenben nehéz
Bátorság kell hozzá – felvállalni a tükörbe nézést, kimondani önmagunknak régóta várt felismeréseket, hallgatni a belső hangra vagy épp ösztönösen cselekedni a pszichodráma színpadán.
Nagy utat tettünk meg az első három nap alatt, hálásak lehetünk érte önmagunknak és egymásnak is.

29 percet meg egynéhány másodpercet mutatott a diktafon kijelzője, mikor leállítottam. Alig akartam hinni a szememnek: egy teljes félóráig beszélgettünk?! Az Új Szós meg a Vasárnapos időkből belémrögződött, hogy 15-20 perc bőven elég egy interjúra, mert több úgyse fér be az újságba, meg begépelni is nagyon fárasztó.

Viszont annyira belemerültem a beszélgetésbe, hogy el is felejtettem figyelni az órát, azt hittem, úgyse lesz több az egész 15-20 percnél. Erre fel már egy fél óránál tartottunk, mikor be kellett fejeznünk. Pedig még annyi kérdés maradt bennem! Legalább egy másik félórányira való… Ezeket, sajnos, már nem tudtam feltenni, talán majd legközelebb. Azokat viszont, amelyekre jutott idő, és legfőképp a válaszokat, a honlapon olvashatjátok.

Jó szórakozást!

Amióta eljöttünk Palástról, keresgéltem magamban azt az ízt, hogy hogyan lehetne leírni pátosz és túlzások, lufi-kifejezések nélkül, milyen is volt az elmúlt TANDEM-hétvége. Hát  most megpróbálom.

Sokat jelent nekem, hogy ilyen sokakat megmozgatunk azzal a misszióval, amivel a világban szeretnénk jönni-menni-alkotni, és ez a sok fiatal ember hozza a saját energiáját, világmegváltó szándékait, az emberszeretetét, és találkozunk.

Megerősítő erővel van, hogy a visszajelzések alapján a tudatossághoz, amit képviselünk, lehet kapcsolódni, hogy befogadó szervezet vagyunk és hitelesen tesszük azt, amit.

Az, hogy játszani lehet, újra, felnőttként, önfeledten, ugyanolyan gyógyító hatású, mint bármikor máskor, és ismét egy felkiáltójel, hogy a játékot ne hagyjuk abba, soha.

Biztató és előremutató, hogy kaptunk kritikát is, mert azt jelenti, hogy felnőtt, egyenes emberekkel van dolgunk.

Már egy jó ideje nagy tisztelője vagyok Hunčík Péternek. Mikor először felfigyeltem rá, még nem tudtam, kicsoda-micsoda. Štefan Hríb egyik beszélgető műsorának volt többed magával a vendége. (A beszélgetés apropója mi más is lehetett volna, mint az örökzöld szlovák-magyar viszonyok.) Nagyon tetszett az, ahogy képviselte a magyar felet: nem volt mellveregető hejjmagyar, se a világ legszerencsétlenebb kisebbségije, se meghunyászkodó korcsmagyar. Magabiztosan és határozottan mégis empatikusan ésbékésen válaszolgatott a feltett kérdésekre. És nem utolsósorban hibátlan szlováksággal.