Mikor szeptember egyik hétvégéjén épp befejeztük a playback-képzést, Donáth Attilával még mártóztunk egyet a Balatonban mielőtt indultam volna haza. Sok mindenről beszélgettünk, többek között arról is, hogy még ő is folyamatosan képezi magát, dolgozik a saját fejlődésén. Ha ezt egy húsz éves tapasztalattal rendelkező tréner mondja, akkor nekem se válik szégyenemre elárulnom, hogy a hétvégén trénerasszisztensként testközelből lehettem a részese egy olyan képzésnek, amelyben legalább annyit tanultam, mint maguk a résztvevők.
Vannak, ugye, a továbbképzések, ahol fejlesztjük szépen magunkat, s vannak maguk a képzések, ahol már élesben kell alkalmazni a megszerzett tudást. A Kepes György Szakkollégium tagjainak tartott képzés számomra a középutat jelentette a kettő között: egyszerre voltam fejlesztő és fejlesztett, s a folyamat egyszerre ment élesben, s volt biztonságos, mivel végig éreztem, hogy egy tapasztalt tréner oltalma alatt állok. (Még akkor is, ha néha úgy éreztem, hogy ilyen oltalom mellett nincs szükség adrenalinsportra…)
Először csináltam ilyet, az elején eltartott egy ideig, míg megtaláltam a helyem az új szerepemben, de aztán nagyon élveztem. És figyeltem, és jegyzeteltem, és tudatosítottam. És főleg: tanultam! S most újra bizsereg a tenyerem, hogy babzsák kerüljön bele.
Ezúton is nagy köszönet Szűcs “Keresztapa” Istvánnak a lehetőségért!
Ó, igen a tenyérbizsergés az itt is van, és nem kell sokáig várni Peti, mert indul a banzáj október végével és márciusig aligha pihen Lui. :)
Értékes tapasztalat lehetett ez az asszisztensi pozíció. Gratulálok Nektek hozzá!