1994 óta foglalkozik önismerettel, kommunikációval és konfliktuskezeléssel. 16 év alatt több száz csoportot vezetett bel- és külföldön, előadott többek között a Cambridge-n és a Carlestonon is. Mikor megkerestük, hogy a TANDEM képzői körének tartson egy továbbképzést konfliktuskezelés témában, gondolkodás nélkül igent mondott. Hunčík Péterrel beszélgettünk.
Kezdjük a klasszikus „mikor és miért kérdéssel”: Mikor és miért döntöttél úgy, hogy a pszichiátriai rendelő mellett elkezdesz csoportokkal is foglalkozni?
15-16 éve, mikor a helyzet hozta. 1993-94 táján ugyanis úgy megnőttek a Csehszlovákia kettéválása utáni feszültségek meg a szlovák-magyar feszültségek, hogy úgy éreztem, valamivel nagyobbak a lehetőségeim, mint másnak, így több a kötelességem is, hogy tegyek valamit. Akkor kezdtem el a barátaimmal a Márai Sándor Alapítványban a konfliktusok menedzselésével foglalkozó kérdésekkel foglalkozni. Ez kutatással, felmérésekkel, saját magam felkészítésével kezdődött, hisz elmegyógyászati szakképesítésem ugyan volt, de speciális tréneri nem. A felmérési és önképzési fázis 1996-ig tartott, azóta végzem az ilyen vagy ehhez hasonló tréningeket. Vagyis: önismeret és személyiségfejlesztés, kommunikáció, konfliktuskezelés, ez a három fő témám.
Vagyis elsősorban a politikai helyzet vezetett el a tréneri szakmához?
Igen. Hál’istennek annak idején volt néhány alapítvány és magánszemély, akik támogatták az ötleteimet, például Soros György nagyon nyitott volt rájuk, érezte hogy ezt a fajta munkát fel kell karolni. 1998 után viszont a támogatók közül sokan kihátráltak, mondván, hogy a magyarok már a kormányban vannak, most már nagyobb baj nem lehet. És pont ez lett a baj. Mert azt ugyan nem állítom, hogy soha ne mondd, hogy elég, de idő előtt biztos nem szabad. S az még túl korai volt akkor.
Te viszont folytattad a trénerkedést.
Igen, 1998 után került a romák kérdése előtérbe. Az addigi tapasztalatainkra alapozva kidolgoztunk egy továbbképzést a romáknak. A képlet nagyon hasonló volt: rossz az önismeretük, vagyis önismereti tréningre van szükségük, elviselhetetlen a kommunikációjuk, tehát kommunikációs tréning is kell, és sok a konfliktusuk, szóval a konfliktusmegelőzés is elkerülhetetlen.
Ha jól tudom, már ez se tart...
Jól tudod, 2002 táján ennek is vége lett.
Pedig a romák még nem voltak a parlamentben... Vagy csak én maradtam le valamiről?
Valóban nem, de ti már szerveztek tréningeket, tudjátok, hogy ezt pénz nélkül nem lehet. Nem nekem, mint trénernek kell rá pénz – bár az se rossz, ha kap érte honoráriumot az ember –, hanem az útiköltségre, szállásra, étkezésre s mindenre, ami ezzel jár. 2002-ben, mondván, hogy Szlovákia már egy fejlett Közép-európai ország, támogassa magát, ha úgy gondolja, nem jött több EU-s támogatás erre. És hát Szlovákia nem gondolta úgy. Erre még soha nem volt pénz itthon.
Ekkor vetted az irányt külföldre?
Igen, jöttek a külföldi meghívások, én meg elfogadtam őket. Jártam a posztszovjet országok mindegyikében, Izraelben, Észak-Írországban, Romániában, Lengyelországban és a tengerentúlon is. Ez a mai napig tart, ha hívnak, örömmel megyek. De nagyon jól esik, ha itthon és magyarul dolgozhatom.
És miért pont ezt a módszert választottad? Miért gondoltad – és gondolod –, hogy ez az élményalapú csoportos módszer hatékony lehet?
A felmérések, amiket 1994-1995-ben készítettünk azt mutatták, hogy nem véletlen a rossz hangulat, hiszen deformált az önképünk, a magyaroké és szlovákoké is, alig tudjuk, hogy mit jelent az empátia vagy a szolidaritás. Hogy mindkét nép elég önző módon csak a saját gyötrelmeit és múltját elemezgeti, mintha nem lenne köze a másikhoz. Hogy együttműködésről és toleranciáról ezek alapján szó se lehet, hisz ha nem ismerjük fel a kötődést a másikkal, akkor nagyon nehéz együttműködni. És azt sem tudjuk, hogy lehet konfliktushelyzeteket megelőzni vagy megoldani. Innen jött, hogy ha ezt nem tudjuk, akkor ezzel kell foglalkozni. Két lehetőség van: egyénileg hozzálátni, ami egy végtelen történet lenne, vagy pedig csoportokban. Ezért gondoltuk úgy, hogy a csoportterápia hatékonyabb.
Kik voltak a célközönség?
Ez volt a következő nagy kérdés: kivel csinálni ilyet? Hosszan elemezgettük, hogy kik lehetnek motiváltak. Nem a politikusok, mert azok a konfliktusokból élnek, nem azok, akik az utcán üvöltöznek, mert azok meg szeretnek kiabálni, hanem azok motiváltak, akik vegyes nyelvterületen élnek és szeretnének normális körülmények között dolgozni, családjukról gondoskodni: polgármesterek, tanítók, tanárok, papok, orvosok. Elneveztük őket helyi véleményformáló embereknek, s ha településenként öt-hat ilyen embert sikerül kiképezni, szlovákot és magyart is, akkor ezeknek már lesz hatásuk a közösségekre. Így indult meg a mozgalom.
Egy igazi sikertörténetnek hangzik ez az egész. Az volt?
Ez az egyik legnehezebb dolog az ilyen fajta tréningeknél: kimutatni a sikerességüket. Mutassátok például ti ki, hogy a mostani TANDEM-es hétvégének mi volt a haszna. Ugye, hogy nem könnyű!
Nem, valóban nem. De...
...de sajnos ezt szokták kérni a szponzorok.
Meg a „nagyközönség”. Meg mindenki...
Igen. S ilyenkor vagy nehéz helyzetben, mert mit mutatsz ki? Hogy jól éreztük magunkat? Vagy hogy ezek az emberek nem fognak verekedni? Az efféle tréningek eredményeit nehéz papíron feketén-fehéren „elkönyvelni”. A szponzorálási stratégia viszont elég merev ilyen téren, látni szeretnék, hogy ez egy tovább élő projekt, aminek kézzel fogható haszna van. Ilyen értelemben nem tudok mit kimutatni, mert ez képtelenség lenne. Néhány kapaszkodó azért van. Először is: a tréningek elején és végén csináltunk teszteket, empátiateszteket, illetve kommunikációs és konfliktusmegoldó teszteket. Mikor összehasonlítottuk őket, lényeges javulást tapasztaltunk. Másodszor: mikor még volt elég pénz rá, meg tudtuk csinálni, hogy egy évvel a tréning után visszajártunk a résztvevőkhöz, s meghallgattuk a beszámolóikat az eredményeikről. Harmadszor: ezt most kicsit pátosszal mondom, de Szlovákiában még nem volt véres etnikai jellegű konfliktus.
Na, azért csak vannak kézzel fogható eredmények is!
S ha belegondolok, hogy öt év alatt a magyar-szlovák témakörben több mint 1200 ember végezte el ezeket a tréningeket, akkor az is egy nagyon szép eredmény. Meg ha összehasonlítom a 90-es évek szlovák társadalmát, s ez alatt értem a magyarokat is, a mostanival, akkor lényegesen jobb a helyzet, annak ellenére, hogy van Pospolitosť meg Magyar Gárda is. Az emberek elkezdtek józanabbul, nyitottabban gondolkodni, a szlovák újságokban egyre önkritikusabb és objektívebb cikkek jelennek meg, s egy politikai párt bele mer vágni abba, hogy megszólítsa mindkét népet. S nemcsak, hogy belevág, hanem még sikeres is. Ez azért jelent valamit. Persze veszély is van ebben, mert nem szabad, hogy ez az asszimilációs rátát növelje. Ezeknek a konfliktuskezelési tréningeknek nem az az alapja, hogy feladjuk az alapelveinket és az állásunkat a megoldás érdekében. Épp ellenkezőleg, anélkül kell megoldani a dolgot, hogy feladnánk a saját elveinket. De nem szeretnék elkezdeni politizálni, félre ne érts, csak példaként hoztam fel.
Én is nagyon szívesen kérdeznélek még erről, de tényleg ne bonyolódjunk bele a politikába. Inkább térjünk vissza a szakmához. Miben rejlik szerinted ezeknek a csoportfoglalkozásoknak a titka?
Az ember alapjában véve kíváncsi lény. Elsősorban önmaga érdekli: hogy néz ki, mi az, ami benn mozgatja, mitől emberi lény. Szeretné megérteni elsősorban önmagát, aztán a világot. Mikor gyerekek voltunk, még mertük is vállalni ezt a kíváncsiságunkat, felnőttként már szégyellünk kérdezni, nehogy butának vagy tájékozatlannak nézzenek minket. Pedig ha hagynánk, az ember így működne. Sajnos a társadalom nem nagyon szereti a kíváncsiskodókat. „Ne kérdezz!, Fogd be!, Maradj csendben!, Figyelj inkább!” – ezek a szokásos leintések. Ha ezek nincsenek akor az ember felkapja a fejét, kíváncsi, hogy mi van vele és a világgal, hogy mi történik körülötte. Az ember eredendően egy nyitott, érdeklődő lény, s ahogy a világ egyre bonyolódik és összetettebbé válik, az embernek annál nagyobb szüksége van rá, hogy legalább néhány tájékozódási pontja legyen benne, elsősorban önmaga. „Mit keresek én itt? Miért születtem a világra? Mi az én szerepem a földön? Kik ezek a mások körülöttem? Miben különböznek tőlem vagy miben hasonlók velem? Együtt lehet-e velük élni? Mi az ő kultúrájuk?” – ezek és hasonló kérdések mozgatják az embert.
Vagyis, ha jól értem, az ember legbelül eredendően jó, csak hagyni kell, hogy ezt kibontsa magában?
Tudomásom szerint a világirodalomban egyetlen olyan eset van, ahol a hős tudatosan eldönti és ki is mondja, hogy gazember akar lenni: Shakespeare II. Richárdja. Nem csak az irodalomban, hanem a valóságban is ritkaság az az embertípus, amely gazember akar lenni. Az emberek többsége, mikor cselekszik, tulajdonképpen jót akar. Még ha rosszul sül is el. Én hiszek benne, hogy elsősorban jót szeretnénk, csak ez néha deformálódik. De ha az ember felismeri magában, hogy vannak készségei a jóra, akkor hamarabb fel fogja fedezni a hasonló képességet és készséget a másikban is. Az az ember, aki gyanakvóan nő föl, aki gyűlöli önmagát, mert ilyen is nagyon sok van, aki bünteti önmagát, az másban is elsősorban a büntetendő, csúnya és rossz tulajdonságokat fogja észrevenni. Kérdezzél csak meg egy terhes nőt, hány állapotos nőt látott az utcán a terhessége előtt és hányat a kilenc hónap alatt. Egyértelműen állapotosan látott többet, de nem azért, mert előtte nem voltak, egyszerűen csak nem vette észre őket. Ha hagynák, hogy magunkban a jót fejlesszük ki, ha az egész nevelési rendszerünk erről szólna, ha nem arra lennénk kíváncsiak, hogy a kisdiák mit nem tud, hanem arra, hogy mit tud, s azt kezdenénk el fejlesztni, sokkal fantasztikusabb emberek fejlődhetnének ki! Meg vagyok erről győződve. Ez megint csak hit kérdése, illetve a tapasztalaté. Mert a saját tapasztalatom azt mutatja, hogy ezek a kifejlesztett jó készségek bizonyos ponton elnyomják a rosszat. Nagyon nehéz rossznak lenni egy olyan gyereknek, aki a szüleitől kizárólag jót és szeretetet kap.
Ez nagyon szépen és egyszerűen hangzik. A gyakorlatban is ilyen egyszerű ez?
Ki kellene próbálni. Ha ilyen egyszerűen hangzik, miért nem próbáljuk ki? Neveljük mondjuk 2010 és 2020 között ilyen szellemben a gyerekeket... Tíz év kísérletet nem megérne a dolog? Tíz év alatt kiderülhetne, hogy a poroszos szigorú nevelés, vagy a másik az úgynevezett megengedő, „csináld azt, amihez kedved és tehetséged van, abban támogatni foglak” filozófiájú nevelés a hatékonyabb. Persze hogy egy hét vagy egy év alatt nem tud összeállni a dolog. A pedagógusok és a szülők is ezzel szoktak jönni, hogy „mondtam kétszer a gyereknek, hogy szeretlek, mégis összetörte a vázát”. Nem kétszerről van szó, ezt mindig tudni kell alkalmazni, hogy életfilozófiává váljon.
Én már azt is sikernek tekinteném, ha az iskolaügyben elkezdenénk nagyobb hangsúlyt fektetni az önismeretre és a nemformális eszközökre, de valahogy ez se történik. Miért nem?
Ez csak társadalmi presztízsek és funkciók kérdése. Ha nincs rá elegendő számú és fajsúlyú ember a társadalomban, akkor lehetetlen a régi megszokott rendszert megváltoztatni. Tudniillik a váltással nagyon sok ember, aki a poroszos szigor híve, a körön kívül maradna. Miért adnák fel a funkciójukat? Majd bolondok lesznek! Az emberek szeretik a megszokottat. Ha van egy kő a cipőmben, de már ott van két éve, akkor megszoktam, s már ki se akarom venni. Nem olyan egyszerű elültetni új dolgokat, a társadalom nem imádja az újítókat, a kísérletezgetőket. Ahhoz, hogy a régi rendszer változzon és ezt a közvélemény is elfogadja, néhány társadalmilag elismert és megbecsült embernek kéne kimondania, hogy igen, ebben van valami, ezt támogatni kell és támogatni fogjuk.
Felülről vagy alulról kéne jönnie a változtatásnak?
Alulról nagyon nehéz ilyet végigcsinálni...
...akkor másképp kérdezem: a politikusoknak vagy a civil szervezeteknek lenne a feladatuk elindítani a változást?
Civil szervezetek, egyének, kutatók megtalálják az alkalmas módszereket, elkezdik a lobbit a megfelelő politikai eliteknél, akik ezt felkarolják és törvénybe iktathatják. Ennek ez lenne a rendes menete. Csak a világ nem erről szól... A mai világunk egyértelműen olyan tudományágakat preferál, amelyeknek az önismerethez vajmi kevés köze van. A matematika és a számítástechnika korában az ember egyre inkább gépemberré silányosodik le.
A mai világunk elég tág fogalom. Neked rengeteg külföldi tapasztalatod (is) van, megfordultál többek között a Cambridge-n és rendszeresen adsz elő a Carlestonon is. Miben látod a legnagyobb különbséget a szlovák és a külföldi, elsősorban nyugati viszonyok között?
Intézményeket nehéz összehasonltani. A külföldi egyetemeknek például több száz éves tradíciójuk van, nálunk még a demokrácia is nagyon fiatal. Amit viszont össze lehet hasonlítani, az a társadalmak nyitottsága. A nyugati társadalom befogadóbb és nyitottabb, szerintem ez a leglényegibb különbség köztünk. S ezzel együtt jár a nagyobb kreativitás és hajlandóság a változásra.
S mi az, ha van ilyen, amiben mi vagyunk a jobbak?
A flexibilitás. Mi itthon már nagyon régóta két kultúra határán élünk: kelet és nyugat, a katolicizmus és az ortodoxia határán. És akkor még nem beszéltem az etnikai keveredésről. Ennek természetesen megvan az a veszélye, hogy csak a negatív oldalát látom ennek a lehetőségnek, és frusztrált, ideges, elmebajos, paranoid ember leszek. A másik lehetőség, hogy flexibilisen és nyitottan állok hozzá, és hasznosítom a felém áramló újdonságokat. Lehet panaszkodni, sírni, de ha Magyarországon születtem volna, tudnék-e én egyetlen szláv nyelvet is, olvashattam volna-e erdetiben Hrabalt, Havelt, Hašekot? Ismerném-e így mondjuk a cseh zenét vagy a lengyel költészetet, és meg tudnám-e érteni mindkét felet, a magyart és a szlovákot is? Ez mind a beállítottságunktól és nevelésünkől függ. Minden kijárat bejárat valahol.
Azt áruld még el, hogy mivel tartod magad formában? Most már idestova 16 éve vezetsz csoportokat, ami azért nem kevés idő...
Valóban nehéz. Minden csoport új élményt hoz, mindig újak az emberek és a legtöbbször a szituációk is. Ez a TANDEM-es hétvége például egy nagyon nagy felfrissülés volt számomra. Nagy ajándékként éltem meg, hogy a huszas éveikben járó magyaul beszélő fiatalokkal, akik egy teljesen más szellemben gondolkodnak mint a nagy többség, együtt tölthettem három napot. 20 év után újra magyar tréning, méghozzá itthon, ilyen fiatalok társaságában, erre nem tudok mást mondani, mint hogy végre! Ha megkérdezném akármelyik hatvan év körüli haveromtól, hogy ők mikor töltöttek ilyen fiatalakkal három-négy napot együtt, nem tudom, mennyi mondhatná ezt el magáról. Ez fantasztikus erőt ad, ezekből az élményekből lehet megint töltődni egy pár hétig, s örömmel mesélni, hogy milyen jó volt nekem itt Paláston. És közben mondogatni magamban halkan, hogy milyen jó lenne, ha ezek most megkérnének, hogy jöjjek el még egyszer... Biztos eljönnék! (mosoly)
Rajtunk ne múljon... Akkor érthetem ezt úgy, hogy jó benyomásaid vannak a TANDEM-ről?
Abszolút jók. Szinte meghökkentő volt az a tisztaság és nyitottság, amit tapasztaltam! Hál’istennek, hogy még van ilyen ebben az egyre cinikusabb világban. Ehhez csak azt tudom mondani, hogy hajrá, ne adjátok fel, csináljátok tovább és tartsatok ki végig! S ha segítség vagy támogatás kell, akkor ilyenhez, azt hiszem, leszek meg leszünk nagyon sokan, akik mellétek állunk.
Ámen! Legyen ez a végszó (legalábbis mára)! Nagyon szépen köszönjük a beszélgetést és az egész hétvégét! (up)
