közösség

Pár perc leforgás alatt több tucat lájk és vagy húsz hozzászólás. Mindez péntek este egy facebook állapotjelentésre. Mikor kb. 3 hónapja úgy döntöttem, hogy mégiscsak regisztrálok a facebookon, sejtettem, hogy egy teljesen párhuzamos online világba csöppenek majd bele. De ez akkor is sokkolt. Pénteken este otthon bekapcsolt facebookkal? Vagy a barátok közt okostelefonnal? Vagy hogyan, mikor, miért? Hmmm, azt hiszem, ezt még szoknom meg emésztenem kell. Vajon az elődeink is ezt érezték, mikor elkezdett hangokat kiadni mellettük egy kis doboz, egy másik nagy doboz meg képeket is hozzá? Vagy mikor posta nélkül kézbesítettük az első levelet meg zsebre vágtuk a telefonunkat? A facebookot lehet szeretni vagy utálni, de attól tartok visszafordíthatatlanul részesévé vált az életünknek. A legjobb lesz, ha megtanuljuk okosan használni.

Julicska kommentjéhez tudok kapcsolódni: tanulságos, meg buzdító, meg ijesztő volt az idei Felszállópályánk, nekünk magunknak is. És még sorolhatnám.
Volt bennem a készüléskor nosztalgia a tavalyi élmény után, vágy, hogy eljöjjenek, akiket meghívtunk és remény, hogy pont azok jönnek el, akikkel valamiért találkozni kell az útjainknak.

Az ottlétben volt némi helykeresés, hogy hogyan tudjuk minél inkább odaadóan segíteni mindazok tanulását, akiket “vendégül láttunk”, volt izgalom, hogy önmagunkból, a TANDEMből eleget mutassunk (ne többet és ne is kevesebbet), és volt jóféle hátborzongás is, amikor a csoportból kiszivárgó néhány cseppnyi kóstolóban részesülhettünk.

A házban – a karvai Korava táborban – az a jó, hogy minden lepukkantságával együtt szeretetteljes, befogadó, természetközeli, otthonos és van benne valami szent.

Fent vagyunk még negyed egykor is, és a nyitrai Útvonaltervező plakátolásáról csetelgetünk.
Fent vagyunk a cseten, mindannyian egész délelőtt és zajlik a munka párhuzamosan, legalább 4 településen, két országban, ki tudja, hány különböző ügyön.
Fent vagyunk egy hullámhegyen, aktivitásban mindenképp.

De legfőképpen
FENT VAGYUNK A FACEBOOK-on!
Tessék kérem lájkolni, követni, posztolni, meg mindent, amit a digitális társadalom lehetővé tesz.

Ahogy persze ott is kifejeztük, továbbra is az élő, személyes kapcsolatok intimitásában hiszünk, de élni kívánunk a kommunikáció újszerű eszközeivel.
ámen….

Még pár nap és véget ér a 2010-es év, hogy átadja a helyét a várva várt új esztendőnek. Kell-e ennél szebb apropó, hogy visszatekintsünk az elmúlt egy évünkre s megkeressük azokat a legemlékezetesebb pillanatokat, amelyek meghatározták az elmúlt tizenkét hónapban az életünket – TANDEM-en belül és kívül?

Ha érdekel, mi volt Kriszta legmeghatóbb csoportvezetői élménye, Kati kedvenc könyve, Peti legtöbbet hallgatott dala 2010-ben, vagy hogy mit jelentett Erikának idén a TANDEM, mi az a három legjobb dolog, ami a TANDEM keresztapjával történt az elmúlt 12 hónapban, mit vinne magával Zoli a legszívesebben 2011-re is, és mit üzen Pisti az új évnek, szállj be te is a TANDEM virtuális időgépébe, és az év hátralévő öt napján röppenj velünk vissza az elmúlt 365 nap élményeibe, tapasztalataiba, emlékeibe.

Akkor hát, nosztalgiázásra fel!

A legutóbbi IKSZI-s pályaorientációs továbbképzésen tanultam (többek között azt is), hogy egy tréning résztvevőinek külső, fizikai diszkomfortja ellen a tréner köteles tenni – ne legyen túl hideg/meleg a teremben, legyenek szünetek, lehessen enni/inni/pisilni -, viszont a belső, lelki diszkomforttal magának a résztvevőnek kell megküzdenie. Mert az a fejlődésének része, az a “munka”, ami előre viszi és elősegíti a tanulását.

Az én palásti önismereti hétvégém – a 60 órás önismereti trénerképzésünk első állomása – tele volt ilyen belső, lelki diszkomforttal. Úgy látszik a nagy pörgés közepette teljesen elfeledkeztem róla és elszoktam tőle, hogy magamba nézzek, őszintén önreflektáljak, s főleg, hogy – egészséges mértékben – kitárulkozzam. Nem ment könnyen, de örülök, hogy sikerült megvívni a saját kis csatáimat.

Megerősítő – ezt jelenti a TANDEM “m” betűje. Megerősítés – ezt jelentette számomra a közös hétvége. Egymással és Áronnal. Ahogy Kriszta is írta, nagyon fontosnak érezzük – ha nem a legfontosabbnak -, hogy a köztünk lévő kapcsolat ne csak szimpla munkatársi legyen, hanem baráti is. Hiszünk abban, hogy akkor tudunk igazán lendületesen dolgozni, ha azt nem szervezetként, hanem közösségként tesszük.

Ezt a mi kis TANDEM-es alapítói közösségünket megviselte az elmúlt egy év. Katiéknak megszületett Áron, én meg kimentem Brémába egy évre, s bár a szervezet ügyes-bajos dolgait vittük továbbra is, egymásra – azokra a bizonyos baráti szálakra – egyre kevesebb időnk maradt.