önismeret

A bölcs ókori görögök kétféle időfogalmat használtak: a kronosz szó jelentette a múló időt, az óraidőt, amikor napok, órák, percek váltják egymást. Azt az időt, ami telik tőlünk függetlenül is, és ami meghatározza, keretbe rendezi a mindennapjainkat. A kairosz pedig a minőségi időt, szent időt, alkalmas időt jelentette. Amit nem a múlása jellemez, a percek ketyegése, hanem a megélés minősége, mélysége, csodája. 

Ilyesfajta szent időben volt lehetőségünk osztozni idén a Gombaszögi Nyári Táborban mindazokkal, akik részt vettek a Labirintus Udvar létreálmodásában, megtöltésében, működtetésében, és ezt tudtuk kínálni azoknak is, akik a vendégeink voltak: egy teára, egy meditációra, egy csoportos foglalkozásra, játékra, előadásra vagy E(s)zti mesére. 

Minden évben, sőt, minden alkalommal, amikor végighallgatom a szenvedéstörténetet, a Pilátus résznél, amikor hezitál, hogy hogyan is döntsön, mindig elfog a remény. Ez az a pillanat, amit valahogyan sorsfordítnak érzek. Ráadásul el is hiszem minden alkalommal, hogy képes rá - szembefordulni a világgal, ráhagyatkozni és vállalni azt, amit legbelül igaznak érez. Elengedni a férfit, akit nem tart bűnösnek. Milyen nagy dolog is az, ha valaki képes erre - nem úgy tenni, ahogyan szokás vagy ahogyan azt mindenki elvárja tőle, hanem ráhagyatkozni Istenre, a sorsra és hinni magában, megérzéseiben, ösztöneiben. Jézus ezt tette. Pilátus hezitált, aztán mégsem. 

Persze a kérdés leginkább önmagamnak szól, én képes vagyok-e, mikor és mitől függ ez - ráhagyatkozni és bízni, hinni? 

Hát ilyen gondolatok pörögnek bennem a feltámadásra készülődve. 

Ott. Voltunk. Gombaszögön. 

Először ellenálltunk (nekem nem volt kedvem menni. mert azt éreztem, hogy öreg vagyok már ehhez. de aztán kiderült, hogy nem. csak régi. a kettő nem ugyanaz).

Aztán lelkesedtünk.

Aztán féltünk (perszehogy féltünk, annyisok közünk van hozzá, meg mindenhez, amiből ezt az egészet létreálmodták, hogy túl sok a vesztenivalója a lelkünknek).

Aztán kitaláltuk. És meglepődtünk. És megperzselődtünk mindentől, ami ott létrejött. És büszkék vagyunk mindenkire, aki a lelkét tette bele. Meg a többit. 

És be kell vallanom, ahogy nézem a cuki többieket, akik a fészbúkon tobzódnak, hogy nem bír hazaérni a lelkük, és mindent azonnal elolvasok, amit Gombaszögről írtak, és végtelenül felmegy bennem a pumpa, amikor egy magyarországi kormánykedvenc ügyfelem azt válaszolja a "Gombaszögön voltam" mondatomra, hogy "én meg Martfeszten. Jövőre gyere te is", hogy az én lelkem sem bír még onnan hazajönni a fenyőfák közül. 

Meghatározás: Az egyensúly általában egy rendszernek (biológiai, pszichológiai, fizikai, matematikai stb.) az az állapota, amelyben az egymásra ható erők hatásának összege zéró. 

„Valami furcsa összehangolódás, 
Valami ritka rend – 
Széthúzó erők erős egyensúlya, 
Mély belső bizonyosság idebent” (Reményik Sándor) 

Hát... valami ilyesmi ez.

Pisti

Ha a Himaláját megmászó emberre gondolok a feszülő izmok, az arcra fagyott lehelet és ragyogó napfény már-már giccses képét látom magam előtt. Ha most valaki elémterítene fotókat, biztosan ezt választanám. MInt ahogy a hegy megmászása is fokról fokra történik, úgy jutok én is kollégáimmal pontról pontra gyűléseken, projekteken, képzéseken. Azzal együtt, hogy mindannyian szeretjük a természetet és a turisztikát, van ennek mégis egy izomfeszülős és arcfagyasztó mivolta is. És este végiggondolva, mint ahogy a hegymászó is teszi a hegy oldalában, rádöbbenek újra, hogy nem a heggyel küzdök, hanem magammal. Hiszem azt, hogy a létezés a test, a lélek és az elme bolondos bújócskája. Van, amikor a test betegséggel hívja fel magára a figyelmet, hogy elbújhasson a lélek. Van, amikor az elme nagy ötletekkel és álmokkal tölti be a környezetet, hogy megpihenhessen a test. És van úgy is, hogy a lélek túlárad érzelmekkel, hogy az elme vakációra tudjon menni.

A hétvégi értékelős-együttlétes-önismereti csoportos maratonon olyan sokféle élményből volt részünk, hogy azt elmesélni is sok lenne.

Az egyik ilyen szál a régen-hallgatott-dalok előkerülése tábortűz melletti gitározós-éneklős-hippis hangulatban. Azóta ezeket a régnemhallott kedvenceket hallgatom újra

Egyszercsak megakadt a fülem az egyik Suhancos-szövegen, amit ezerszer hallottam már és ezerszer voltam odáig érte, de azért, amiért most, még sosem.

A következőt mondja a Bájoló c. dalban a Fanka:

“Isten arról álmodik, hogy nem mindig csak követik, hanem egy szép napon majd utolérik páran, akik rendet tesznek itt lenn, ebben a világban.
Én hiszem azt, hogy te lehetsz ki felvezet a csúcsra.
Hisz nálad van az ajtó, tessék itt a kulcsa.”

Hát ez van, drága barátaim. Isten rólunk álmodik. Szépeket. Azt, hogy rendet tehetünk kicsit a világban. Illetve üzeni, hogy az ajtónk kulcsa itt van, a saját kezünkben.

Úgy tudom, hogy a bőrkeményedés a lábon valami elakadást, megkeményedett helyzetet jelent az életben. A nemrég beszerzett csinos szandálom – új cipő módjára – egy kicsit feltörte a lábamat, itt-ott kipirosodott tőle a lábfejem. Eddig rendben is van, semmi meglepő. De! A sarkamon, már kinőtt bütyöknek hitt emberdarab egyszer csak az új cipőtől leesett. Egy darabban, szépen, alatta begyógyult rózsaszín bőr díszelgett. Ez már meglepő hatása egy új cipőnek.
Ahogy ezt végiggondolom, épp egy megnevezni nem kívánt színű és megnevezni nem kívánt márkájú kocsi halad el a balkonunk alatt. Apám kocsija, mosolygok.

Hol a párhuzam a két történet között? Mindkettő a pszichodráma csoportban megélt élményeimhez kötődik. A bőrkeményedésem pont azután a csoport után pottyant le könnyedén a sarkamról, amikor a bizonyos színű és bizonyos márkájú kocsis srácot kiválasztottam apám szerepére. Leesett.

… szokta volt idézni Péter a bölcsességet önismereti csoportunk egy-egy meghatározó pontján.

Az utóbbi pár napban többször futottam neki, hogy megírjam ezt a bejegyzést, merthát az első TANDEMes Önismereti Csoportunk zárásáról már csak írni kell, de valahogy nem jött az ihlet. Aztán jöttem rá, a fent idézett mondat alapján, hogy ez egyrészt annak jele, hogy jól lezártuk, ha nem nagyon van, ami kikívánkozik belőlem. Másrészt meg az magyarázhatja, hogy új ajtókat nyitottunk meg azonnal.

Mindenesetre mi magunk is megnyíltunk és befogadtunk,

megfürödtünk egymás elfogadó szeretetében

többek lettünk néhány kötődéssel

és hiszem, hogy megszabadultunk egy-két fölösleges kötöttségtől

vagy legalábbis lépéseket tettünk afelé.

és ami még fontos, készültünk. valami Igazira:

A legutóbbi IKSZI-s pályaorientációs továbbképzésen tanultam (többek között azt is), hogy egy tréning résztvevőinek külső, fizikai diszkomfortja ellen a tréner köteles tenni – ne legyen túl hideg/meleg a teremben, legyenek szünetek, lehessen enni/inni/pisilni -, viszont a belső, lelki diszkomforttal magának a résztvevőnek kell megküzdenie. Mert az a fejlődésének része, az a “munka”, ami előre viszi és elősegíti a tanulását.

Az én palásti önismereti hétvégém – a 60 órás önismereti trénerképzésünk első állomása – tele volt ilyen belső, lelki diszkomforttal. Úgy látszik a nagy pörgés közepette teljesen elfeledkeztem róla és elszoktam tőle, hogy magamba nézzek, őszintén önreflektáljak, s főleg, hogy – egészséges mértékben – kitárulkozzam. Nem ment könnyen, de örülök, hogy sikerült megvívni a saját kis csatáimat.