Ha a Himaláját megmászó emberre gondolok a feszülő izmok, az arcra fagyott lehelet és ragyogó napfény már-már giccses képét látom magam előtt. Ha most valaki elémterítene fotókat, biztosan ezt választanám. MInt ahogy a hegy megmászása is fokról fokra történik, úgy jutok én is kollégáimmal pontról pontra gyűléseken, projekteken, képzéseken. Azzal együtt, hogy mindannyian szeretjük a természetet és a turisztikát, van ennek mégis egy izomfeszülős és arcfagyasztó mivolta is. És este végiggondolva, mint ahogy a hegymászó is teszi a hegy oldalában, rádöbbenek újra, hogy nem a heggyel küzdök, hanem magammal. Hiszem azt, hogy a létezés a test, a lélek és az elme bolondos bújócskája. Van, amikor a test betegséggel hívja fel magára a figyelmet, hogy elbújhasson a lélek. Van, amikor az elme nagy ötletekkel és álmokkal tölti be a környezetet, hogy megpihenhessen a test. És van úgy is, hogy a lélek túlárad érzelmekkel, hogy az elme vakációra tudjon menni. Ha azonban a Himalája csúcsaira kívánok törni, jobban járok, hogyha magam vagyok a hunyó.
Kati