gondolatok

Akkor szoktam írásba fogni, amikor valami leüllepszik, helyre kerül, felismerést hoz, és ezt a felismerést akarom másokkal is megosztani az írás által. Most nem. Kavarog sokminden a levegőben. Új programozási időszak lép életbe 2014-től, röpködnek a stratégiák, koncepciók, elképzelések. Az ifjúsági munka területén is mélyreszántó gondolatok hangzanak el, és amikor ennek a személyes szintre való lecsapodása által megérezzük a változás szelét, megijedünk. Elképzeljük, hogy toleráns fiatalokat szeretnénk magunk körül látni 2020-ban, elképzeljük, hogy olyan fiatalokkal szeretnénk 2020-ban találkozni, akik szemtől szembe beszélgetnek velünk, nem a virtuális térben. Ezzel együtt pedig képtelenek vagyunk szakítani régi gondolkodási sémáinkkal, ragaszkodunk alapértékeinkhez. Nem az alapértékekkel van a gond, hanem a ragaszkodással. Az alapérték csak akkor képes megmaradni, ha képes mindig újraértelmezni magát.

Ha a Himaláját megmászó emberre gondolok a feszülő izmok, az arcra fagyott lehelet és ragyogó napfény már-már giccses képét látom magam előtt. Ha most valaki elémterítene fotókat, biztosan ezt választanám. MInt ahogy a hegy megmászása is fokról fokra történik, úgy jutok én is kollégáimmal pontról pontra gyűléseken, projekteken, képzéseken. Azzal együtt, hogy mindannyian szeretjük a természetet és a turisztikát, van ennek mégis egy izomfeszülős és arcfagyasztó mivolta is. És este végiggondolva, mint ahogy a hegymászó is teszi a hegy oldalában, rádöbbenek újra, hogy nem a heggyel küzdök, hanem magammal. Hiszem azt, hogy a létezés a test, a lélek és az elme bolondos bújócskája. Van, amikor a test betegséggel hívja fel magára a figyelmet, hogy elbújhasson a lélek. Van, amikor az elme nagy ötletekkel és álmokkal tölti be a környezetet, hogy megpihenhessen a test. És van úgy is, hogy a lélek túlárad érzelmekkel, hogy az elme vakációra tudjon menni.

Amikor ezt a bejegyzést írom, úgy érzem magam valahogy, mintha a 2010-et bemutató filmünk DVD-jére szerkeszteném a “kimaradt jelenetek” kategóriát.
A visszatekintőink megírása óta történt ugyanis néhány fontos dolog, amire büszke vagyok és szeretném ezeket megosztani.
Hálás vagyok az életnek azért, hogy az elmúlt két hétben annyi minőségi időt tudtunk együtt tölteni baráti minőségben is, amennyit. Hogy velem ünnepeltétek a sorsfordító 28. szülinapomat, hogy utaztunk együtt téli tájakon, hogy megteremtettük magunknak a karácsony-ünneplő együttlétet, ittunk együtt krémlikőrt, adtunk fontos ajándékokat és ringattuk közösen Áront Kispál-számokat énekelve. És hogy van valakink, aki azt mondta, hogy az ő 2010-es évében a TANDEM volt a legjobb dolog.
Számomra kicsit az egymáshoz-közelélős időszakunk előképe volt ez az elmúlt két hét, és sok erőt ad 2011 kezdéséhez.
Nagyon köszönöm!

Ismeritek ugye a mondást: Semmilyen szél nem jó annak a hajósnak, aki nem tudja, hogy melyik kikötőbe tart.

Ez a mondás dolgozik most bennem, több tandemes kollégámban és igy a Tandemben is.  Ez a viszonylag hosszú csend a weboldalon, blogon szélcsendet is jelent-e, nem tudom, de úgy érzem, inkább vihar előtti csendet.

Kívánom magunknak, hogy élvezni tudjuk ezt a csendet, ajándékba hozzá küldöm magunknak ezt a képet, hogy aztán felkészült legénységgel lovagoljuk meg a viharokat és tartsunk a kikötőnk felé.

A legutóbbi tandemes pure baráti találkozónk alkalmával beszélgettünk arról, hogy milyen bosszantó szokása az a németeknek, hogy anélkül, hogy választ várnának, teszik fel a “hogy vagy” kérdést. És elgondolkodtunk azon, hogy van-e mostanság idő meghallgatni egymást…tudunk-e “aktívan hallgatani” vagy “értő figyelemmel” követni a másikat. És ha ez megy is, tudunk-e őszintén magunkról beszélni. Ekkor jutottunk el a panaszkodás témaköréhez. Kiderült, sokunknál családi dogma az, hogy “mi nem panaszkodunk”. Hitvány az, aki panaszkodik. És mivela napokban Szepes Máriától olvastam erről bölcs gondolatokat, szeretném ezt veletek is megosztani. Hátha mi is bölcsebbek leszünk tőle, és javít kapcsolataink minőségén: