Amióta tavaly októberben elkezdtem járni az IKSZI Karrier-tanácsadóképzésére, egyre jobban érdekel a tanácsadás. Ahogy boncolgatjuk, mi mindenre kell odafigyelnie a tanácsadónak, mikor bejön hozzá a hallgató vagy a diák, a beszélgetés közben, és még utána is, mindig bizsereg – jelképesen szólva – a tenyerem, hogy azonnal ki is próbálhassam. És mikor elkezdjük egymáson gyakorolni a technikákat, mindig szembesülök vele, hogy ez bizony alaposan meg tud izzasztani. De pont ezért szeretem: igazi kihívás!
Nem is oly rég lehetőségem nyílt élesben is kipróbálni magam. Nem egy karrierirodában, csak nálunk otthon a nappaliban, s nem is egy vadidegen diákon, hanem “csak” az egyik ismerős fiún, aki idén fog érettségizni és egyetemre is szeretne menni. Csak még azt nem döntötte el, hogy hova. S gondolta – egyébként nagyon helyesen -, hogy kikéri egy egyetemet végzett ismerős tanácsát. Na, itt jöttem én a képbe.
Hogy az ötlet az övé volt, vagy az apukájáé, azt nem tudom, de hozzám ketten jöttek. Beszélni már főleg csak az egyik beszélt: az apuka. Az elején még nem bántam, mert miközben hallgattam az ő egyetemi sztorijait, át tudtam pörgetni az agyamon a képzésen tanultakat s gyakoroltakat, s maradt időm felmérni, milyen kérdésekkel is lehetne a fiút közelebb navigálni a válaszokhoz – a saját válaszaihoz.
De aztán, mikor az apuka két sztori közt – a nyolcadik és a kilencedik között – egy nagyobb lélegzetet vett, gyorsan magamhoz magamhoz ragadtam a szót, s feltettem a kérdéseim: a fiúnak. Szépen körbe is jártuk, hogy mik a kedvenc tantárgyai (az apukának a matematika meg a testnevelés volt), melyek az érdeklődési területei, miben tudná elképzelni magát hosszú távon (az apuka sose gondolta volna, hogy ő ezt fogja csinálni, amivel épp fogalalkozik), hogy mik az előnyei és a hátrányai a magyarországi tanulmánynak (az apukát soha nem érte hátrányos megkülöböztetés a szlovák főiskolán azért, mert magyar volt), kit kérdezhet még meg a tapasztalatairól, hol szerezhet részletesebb információkat az egyes egyetemekről és karokról (a méregdrága információs füzeten kívül, amiben az apuka szerint semmi nincs benne, csak a pénzt szedi ki az ember zsebéből), mitől és miért fél a továbbtanulással kapcsolatban (persze, mindenki fél, az apuka is félt, megis megcsinálta) és így tovább.
A végére – másfél óra után – a fiú ugyanazt a szakot fogalmazta meg, mint a beszélgetés elején. De már nem az orra alatt, “asszem, talán, mittomén” kifejezések kíséretében, hanem határozott(abb) hangon, egyenes tekintettel, derűsebb arccal és eltökélten.
Nekem meg azonnal elkezdtek cikázni a fejemben a kérdések: vajon nem ezt kellett volna-e inkább kérdeznem? Vagy azt a bizonyos kérdést nem amúgy kellett volna-e feltennem? Vagy korábban leállítani az apát? Vagy? Vagy? Vagy?
Aztán gyorsan kikerestem a naptáramban követekző képzés dátumát: február 17-18., Úristen, az még milyen messze van…
És csak ezután dőltem hátra a fotelben, s állapítottam meg, hogy én ezt igazából nagyon élveztem! Nagyszerű volt a gyakorlatban megtapasztalni, hogy amit a képzésen elméleti síkon tanulunk és magunk között próbálgatunk, valóban működik. Mert én bizony, egy szóval se próbáltam meggyőzni, miért kéne azt a szakot – vagy valamelyik másikat – választania. Ő maga jött rá, vagy legalábbis került közelebb ahhoz, amit szeretne!