gondolatok

...mondta Zoli, egy el-nem-végzett feladat kapcsán, mit sem sejtve róla, hogy akár konkrétan arról a vonatról is mondhatta volna, amit egy perccel azelőtt nézett ki nekem, és amire éppen elindulóban voltunk. Petivel még iszunk egy kávét, aztán kikísér a vonathoz. A buszállomás sarkán látjuk, ahogy egy éppen kikanyarodó busznak int egy fiatal pár, szurkolunk, hogy a busz megálljon nekik. Megáll, fölveszi őket, örülünk, hogy milyen szép is az élet.

Az én kinézett vonatom – mikor beérünk a vasútállomásra, kiderül, hogy nem vonat volt, hanem éppen az a busz, amire a két fiatalt romantikus módon felkísértük a tekintetünkkel. A legközelebbi vonat egy szűk óra múlva indul...

Ha a Himaláját megmászó emberre gondolok a feszülő izmok, az arcra fagyott lehelet és ragyogó napfény már-már giccses képét látom magam előtt. Ha most valaki elémterítene fotókat, biztosan ezt választanám. MInt ahogy a hegy megmászása is fokról fokra történik, úgy jutok én is kollégáimmal pontról pontra gyűléseken, projekteken, képzéseken. Azzal együtt, hogy mindannyian szeretjük a természetet és a turisztikát, van ennek mégis egy izomfeszülős és arcfagyasztó mivolta is. És este végiggondolva, mint ahogy a hegymászó is teszi a hegy oldalában, rádöbbenek újra, hogy nem a heggyel küzdök, hanem magammal. Hiszem azt, hogy a létezés a test, a lélek és az elme bolondos bújócskája. Van, amikor a test betegséggel hívja fel magára a figyelmet, hogy elbújhasson a lélek. Van, amikor az elme nagy ötletekkel és álmokkal tölti be a környezetet, hogy megpihenhessen a test. És van úgy is, hogy a lélek túlárad érzelmekkel, hogy az elme vakációra tudjon menni.

Délután 15:30. Groningen, Hollandia, Lidl.

A szupermarket. Szombat délután. Tömeg, mert vasárnap és hétfő délelőtt minden zárva. A kosárral még csak-csak férsz a polcok között, de a legtöbb ember kocsival vásárol. Az eladók pedig a sűrű közepén próbálják feltölteni a polcokat - irdatlan iramban, mert a bolt egy-egy szakaszán szinte eltorlaszolják az átjárást. Ilyen sorban álltam, és lassan kezdtem mérgelődni magamban. Pedig ehhez itt nem vagyok hozzászokva. És mégis. Már öten álltunk, hogy átmehessünk, de nem lehetett, se előre, se hátra. Elöl egy 50-es jól szituált férfi a feleségével, utánuk egy idősebb nő, én és mögöttem egy fiatalabb lány. Mint egy kelepce. Az 50-es férfi találta meg a megoldást.Elmosolyodott és elkezdett segíteni a két eladónak a pakolásban - pillanatok alatt végeztek és elhárult az akadály. Ennyi. Én meg inkább mérgelődtem, ahelyett, hogy mindjárt az elején odalépek és teszek a közös célért, az átjutásért. Így jártam szombat déluán 15.30-kor a groningeni Lidlben, nem csak a szokásos kaját vásároltam meg, hanem bónuszként kaptam hozzá ezt a jó kis leckét is.Hát ezt is hazavittem. :)

Pisti

néha hajlamos vagyok azt gondolni, hogy elengedni sokkal nehezebb, mint befogadni valakit. és többször gondolkodtam már, hogy amikor majd eljön az idő, el fogunk-e tudni szépen engedni bárkit is a szakmai közösségünkből.
és most, amikor egy elbúcsúzó levelet fogalmazgattam,
arra jöttem rá, hogy a szabadságban megélt búcsúzáshoz felnőttség kell. mindkét oldalon.

úgy engedni el valakit, hogy élete egy nagyon fontos szakaszát kísérhettük,
hogy bizonytalan kamaszból felelős felnőtté nőtt közben, és egyre csillogóbban hitt az álmában, míg el nem érte,
az egyszerre könnyű és nehéz is.

de talán nem is kérdés, hogy könnyű-e vagy nem.
egyszerűen csak van.

Úgy tudom, hogy a bőrkeményedés a lábon valami elakadást, megkeményedett helyzetet jelent az életben. A nemrég beszerzett csinos szandálom – új cipő módjára – egy kicsit feltörte a lábamat, itt-ott kipirosodott tőle a lábfejem. Eddig rendben is van, semmi meglepő. De! A sarkamon, már kinőtt bütyöknek hitt emberdarab egyszer csak az új cipőtől leesett. Egy darabban, szépen, alatta begyógyult rózsaszín bőr díszelgett. Ez már meglepő hatása egy új cipőnek.
Ahogy ezt végiggondolom, épp egy megnevezni nem kívánt színű és megnevezni nem kívánt márkájú kocsi halad el a balkonunk alatt. Apám kocsija, mosolygok.

Hol a párhuzam a két történet között? Mindkettő a pszichodráma csoportban megélt élményeimhez kötődik. A bőrkeményedésem pont azután a csoport után pottyant le könnyedén a sarkamról, amikor a bizonyos színű és bizonyos márkájú kocsis srácot kiválasztottam apám szerepére. Leesett.

Indulóban van a következő hatvan órás önismeret, ahol be van ígérve sok protagonista dráma. Indulóban van 3 csoport, 3 városban, 5 trénerrel, szupervízióval, karrierrel. Indulóban van néhány pályázat, alapítványos, állami, úniós és más csemege. Indulóban van kollégiumi tréning. Indulóban van tanári karnak tréning, facilitált vezetőségi ülések. Indulóban van marketing és média kampány. Indulóban van 2%. Indulóban van piackutatás, szolgáltatások. Indulóban van pénzügyi tervezés. Indulóban van HR. Indulóban van külügy. Indulóban van az igazgatónő.

Mindehhez párosul izgalom, idegesség, pánik-sírás.

Mindehhez dukál egy új frizura. Rövid, vörös, felszabadító – nyírás.

Mind emiatt kellett ez. Az írás.

Amikor ezt a bejegyzést írom, úgy érzem magam valahogy, mintha a 2010-et bemutató filmünk DVD-jére szerkeszteném a “kimaradt jelenetek” kategóriát.
A visszatekintőink megírása óta történt ugyanis néhány fontos dolog, amire büszke vagyok és szeretném ezeket megosztani.
Hálás vagyok az életnek azért, hogy az elmúlt két hétben annyi minőségi időt tudtunk együtt tölteni baráti minőségben is, amennyit. Hogy velem ünnepeltétek a sorsfordító 28. szülinapomat, hogy utaztunk együtt téli tájakon, hogy megteremtettük magunknak a karácsony-ünneplő együttlétet, ittunk együtt krémlikőrt, adtunk fontos ajándékokat és ringattuk közösen Áront Kispál-számokat énekelve. És hogy van valakink, aki azt mondta, hogy az ő 2010-es évében a TANDEM volt a legjobb dolog.
Számomra kicsit az egymáshoz-közelélős időszakunk előképe volt ez az elmúlt két hét, és sok erőt ad 2011 kezdéséhez.
Nagyon köszönöm!

Útra keltünk, tízen, Advent első hétvégéjén.
Az önismeret folyójára bocsátottuk kis hajónkat, egy 60 órás sajátélményű csoport formájában.
Az önismeret nem könnyű műfaj. Ellenben nehéz
Bátorság kell hozzá – felvállalni a tükörbe nézést, kimondani önmagunknak régóta várt felismeréseket, hallgatni a belső hangra vagy épp ösztönösen cselekedni a pszichodráma színpadán.
Nagy utat tettünk meg az első három nap alatt, hálásak lehetünk érte önmagunknak és egymásnak is.

Ismeritek ugye a mondást: Semmilyen szél nem jó annak a hajósnak, aki nem tudja, hogy melyik kikötőbe tart.

Ez a mondás dolgozik most bennem, több tandemes kollégámban és igy a Tandemben is.  Ez a viszonylag hosszú csend a weboldalon, blogon szélcsendet is jelent-e, nem tudom, de úgy érzem, inkább vihar előtti csendet.

Kívánom magunknak, hogy élvezni tudjuk ezt a csendet, ajándékba hozzá küldöm magunknak ezt a képet, hogy aztán felkészült legénységgel lovagoljuk meg a viharokat és tartsunk a kikötőnk felé.

A legutóbbi tandemes pure baráti találkozónk alkalmával beszélgettünk arról, hogy milyen bosszantó szokása az a németeknek, hogy anélkül, hogy választ várnának, teszik fel a “hogy vagy” kérdést. És elgondolkodtunk azon, hogy van-e mostanság idő meghallgatni egymást…tudunk-e “aktívan hallgatani” vagy “értő figyelemmel” követni a másikat. És ha ez megy is, tudunk-e őszintén magunkról beszélni. Ekkor jutottunk el a panaszkodás témaköréhez. Kiderült, sokunknál családi dogma az, hogy “mi nem panaszkodunk”. Hitvány az, aki panaszkodik. És mivela napokban Szepes Máriától olvastam erről bölcs gondolatokat, szeretném ezt veletek is megosztani. Hátha mi is bölcsebbek leszünk tőle, és javít kapcsolataink minőségén: