csoportozás

Ott. Voltunk. Gombaszögön. 

Először ellenálltunk (nekem nem volt kedvem menni. mert azt éreztem, hogy öreg vagyok már ehhez. de aztán kiderült, hogy nem. csak régi. a kettő nem ugyanaz).

Aztán lelkesedtünk.

Aztán féltünk (perszehogy féltünk, annyisok közünk van hozzá, meg mindenhez, amiből ezt az egészet létreálmodták, hogy túl sok a vesztenivalója a lelkünknek).

Aztán kitaláltuk. És meglepődtünk. És megperzselődtünk mindentől, ami ott létrejött. És büszkék vagyunk mindenkire, aki a lelkét tette bele. Meg a többit. 

És be kell vallanom, ahogy nézem a cuki többieket, akik a fészbúkon tobzódnak, hogy nem bír hazaérni a lelkük, és mindent azonnal elolvasok, amit Gombaszögről írtak, és végtelenül felmegy bennem a pumpa, amikor egy magyarországi kormánykedvenc ügyfelem azt válaszolja a "Gombaszögön voltam" mondatomra, hogy "én meg Martfeszten. Jövőre gyere te is", hogy az én lelkem sem bír még onnan hazajönni a fenyőfák közül. 

Julicska kommentjéhez tudok kapcsolódni: tanulságos, meg buzdító, meg ijesztő volt az idei Felszállópályánk, nekünk magunknak is. És még sorolhatnám.
Volt bennem a készüléskor nosztalgia a tavalyi élmény után, vágy, hogy eljöjjenek, akiket meghívtunk és remény, hogy pont azok jönnek el, akikkel valamiért találkozni kell az útjainknak.

Az ottlétben volt némi helykeresés, hogy hogyan tudjuk minél inkább odaadóan segíteni mindazok tanulását, akiket “vendégül láttunk”, volt izgalom, hogy önmagunkból, a TANDEMből eleget mutassunk (ne többet és ne is kevesebbet), és volt jóféle hátborzongás is, amikor a csoportból kiszivárgó néhány cseppnyi kóstolóban részesülhettünk.

A házban – a karvai Korava táborban – az a jó, hogy minden lepukkantságával együtt szeretetteljes, befogadó, természetközeli, otthonos és van benne valami szent.

Ha patetikusan és amerikai módon szeretném megírni, akkor úgy kezdődne, hogy:

“Harmadikos lehettem a gimiben, amikor K. József, az iskola akkori állítólagos pályaválasztási tanácsadója annyit tudott értem tenni pályám orientálása érdekében, hogy az egész iskola előtt kipellengérezett, mondván “vannak, akik olyan blőd dolgokkal jönnek, hogy kultúrattasék akarnak lenni” – akkoriban úgy gondoltam, a kulturális menedzser szak az, ahol leginkább kamatoztatni tudnám tehetségemet, de K. tanár úr lépése megtette hatását: lemondtam korábbi elképzeléseimről és megesküdtem, hogy nem hagyom, hogy ez más diákokkal is így történjen, s egyben elhatároztam, karrier-tanácsadó leszek és bebizonyítom!”

Persze nem akarom amerikai módon kezdeni, noha valami jelentősége csak van ennek a történetnek, ha eszembe jutott a pályaválasztás kapcsán.

Nos hát, mire eljutottam oda, hogy megírjam a “hurrá, beindultak az Útvonaltervező csoportjaink” bejegyzést, úgy elszaladt az idő, hogy majdnem mindegyiknél félúton járunk.
S hogy mi minden van?
Vannak nagy és mély kérdések a “mi legyek, ha nagy leszek” kérdéskörben.
Vannak “már el is felejtettem, hogy milyen jó játszani” – sóhajok.
Vannak racionális lányok és művész-filozófus fiúk,
művész lányok és két lábbal a földön járó fiúk.
Hogy ki ne feledjem: van ellenállás és bizonytalanság, gyanús is lenne, ha nem lenne.
És van sok emberszeretet, nyitottság és bátorság ezekben a csoportokban, illetve leginkább az emberekben, akik a csoportokat alkotják.

Örömteli élmény ismét valami újban úttörőnek lenni, és megerősítő az, hogy velünk jöttök, kedves útvonaltervezők!

Most, hogy újra itthon vagyok, ismét tanítanom kell az egyetemen. Na jó, ezt a mondatot mégegyszer: most, hogy újra itthon vagyok, ismét tanítok az egyetemen. Na, így már jobban hangzik. Merthogy nem élem én ezt kényszernek meg, épp ellenkezőleg, szeretek tanítani. Ez a frontális oktatás ugyan picit más műfaj, mint a nemformális tréningek, de az “alapanyag”, amivel dolgozni kell, itt is a csoport.

Mivel a kurzus lényege “csak” a nyelvgyakorlás, nem konkrét tudásanyag átadása, több lehetőségem van felhasználni a TANDEM-ben elsajátított nemformális eszközöket és módszereket. A múlt héten például már megismerkedtünk Luis-val, eltoltuk a padokat és körben ültünk, ma meg szituációs játékokkal próbálkoztunk. És egész jól ment. Bár tény, hogy néha  azért döcögött, mert idegen nyelven sokkal nehezebb improvizálni meg érvelni. De pont ezért vagyunk ott, hogy gyakoroljuk, nem?