Felszállópálya

Julicska kommentjéhez tudok kapcsolódni: tanulságos, meg buzdító, meg ijesztő volt az idei Felszállópályánk, nekünk magunknak is. És még sorolhatnám.
Volt bennem a készüléskor nosztalgia a tavalyi élmény után, vágy, hogy eljöjjenek, akiket meghívtunk és remény, hogy pont azok jönnek el, akikkel valamiért találkozni kell az útjainknak.

Az ottlétben volt némi helykeresés, hogy hogyan tudjuk minél inkább odaadóan segíteni mindazok tanulását, akiket “vendégül láttunk”, volt izgalom, hogy önmagunkból, a TANDEMből eleget mutassunk (ne többet és ne is kevesebbet), és volt jóféle hátborzongás is, amikor a csoportból kiszivárgó néhány cseppnyi kóstolóban részesülhettünk.

A házban – a karvai Korava táborban – az a jó, hogy minden lepukkantságával együtt szeretetteljes, befogadó, természetközeli, otthonos és van benne valami szent.

A hétvégi értékelős-együttlétes-önismereti csoportos maratonon olyan sokféle élményből volt részünk, hogy azt elmesélni is sok lenne.

Az egyik ilyen szál a régen-hallgatott-dalok előkerülése tábortűz melletti gitározós-éneklős-hippis hangulatban. Azóta ezeket a régnemhallott kedvenceket hallgatom újra

Egyszercsak megakadt a fülem az egyik Suhancos-szövegen, amit ezerszer hallottam már és ezerszer voltam odáig érte, de azért, amiért most, még sosem.

A következőt mondja a Bájoló c. dalban a Fanka:

“Isten arról álmodik, hogy nem mindig csak követik, hanem egy szép napon majd utolérik páran, akik rendet tesznek itt lenn, ebben a világban.
Én hiszem azt, hogy te lehetsz ki felvezet a csúcsra.
Hisz nálad van az ajtó, tessék itt a kulcsa.”

Hát ez van, drága barátaim. Isten rólunk álmodik. Szépeket. Azt, hogy rendet tehetünk kicsit a világban. Illetve üzeni, hogy az ajtónk kulcsa itt van, a saját kezünkben.

Amióta eljöttünk Palástról, keresgéltem magamban azt az ízt, hogy hogyan lehetne leírni pátosz és túlzások, lufi-kifejezések nélkül, milyen is volt az elmúlt TANDEM-hétvége. Hát  most megpróbálom.

Sokat jelent nekem, hogy ilyen sokakat megmozgatunk azzal a misszióval, amivel a világban szeretnénk jönni-menni-alkotni, és ez a sok fiatal ember hozza a saját energiáját, világmegváltó szándékait, az emberszeretetét, és találkozunk.

Megerősítő erővel van, hogy a visszajelzések alapján a tudatossághoz, amit képviselünk, lehet kapcsolódni, hogy befogadó szervezet vagyunk és hitelesen tesszük azt, amit.

Az, hogy játszani lehet, újra, felnőttként, önfeledten, ugyanolyan gyógyító hatású, mint bármikor máskor, és ismét egy felkiáltójel, hogy a játékot ne hagyjuk abba, soha.

Biztató és előremutató, hogy kaptunk kritikát is, mert azt jelenti, hogy felnőtt, egyenes emberekkel van dolgunk.

Az idei nyár Nagy TANDEM-eseményére készülődve keresgélem a megfelelő kifejezést arra, hogy milyen érzés is ez.

Az ünnepi a legjobb talán. Ünnepi, mert nem kis aggodalommal követtük a Felszállópálya meghirdetését, hogy vajon hányakat hív meg az, amit mi ajánlani tudunk, hányan tudnának kapcsolódni a küldetésünkhöz, hányan hisznek hozzánk hasonló módszerekben, azon a körön belül, ahol meghirdetük.

Nagy öröm volt azt látni, hogy ilyen sokakat, és amikor végigolvastuk a jelentkezési anyagokat, már ott bizsergett az érzés, hogy nagyon jó csapat jön erre a hétvégére össze.

És hát ki más vezetné a csoportot, mint a szervezet Keresztapja, aki hozzánk hasonló ünnepélyességgel készülődik.

A hétvége már ma délután kezdetét veszi, amikor egy év “távkapcsolat” után újra teljes életnagyságban és teljes személyes jelenléttel ül össze a kuratórium, aztán holnap reggel útnak indulunk.

Jó utat mindenkinek, aki velünk/hozzánk utazik ezen a hétvégén!