ősz

Lehullott falevelek. Zizegő avar. Mélységes színek. Földi illatok. A tökleves íze, almáspiték fahéjas bolondozása. Hajnali köd. Csípős hideg. Bölcs napsugarak és az utolsó, teraszon iszogatott tejes kávé az idén.  Ez mind az én őszöm, a év legszebb, legsúlyosabb, legmélyebb időszaka.

Mikor elkezdenek a falevelek színei változni – mélyvörösre, sötétzöldre, finom sárgára, földbarnára – én is változom. Mint a falevelek színei, bennem is elmélyülnek az év eseményei. A nyár felelőtlensége és felhőtlensége után  mintha minden kicsit fontosabb lenne, érdemesebb az időre.  Csodálatosnak tartom, ahogy a természet figyelmeztet és megmutat. Arra sarkall, hogy én is merüljek el, hatoljak a színek, érzések, történések mélyéig.  Hogy bölcsen bánjak a rám bízott idővel, mert elmúlik; nem csak az idő, de az érzések, képek, élmények is egyedülállók, visszahozhatatlanok és megismétlhetetlenek.

Apósom egyik, talán leggyakrabban idézett novellája így kezdődik: ma elkezdődik bennem a karácsony. Ahhoz még korán van, hogy a karácsonyról írjak, így nem is ez a része fontos most számomra ennek a novellának, hanem az, amely arra utal, hogy valami belül kezdődik el. Van olyan, hogy az ami belül elkezdődik, már régóta zajlik körülöttem (erről jut eszembe a kispál szám: mire megcsináltam a cselt, berúgták a gólt), és van olyan is, hogy a külső megmutatkozás csak nagyon soká´jön el ahhoz képest, mire belül valami elkezdődik. És miért foglalkoztat ez most? Mert...