Submitted by rp
on 20. 07. 2013.
Gabi mesélte ezt nekem, aki évekig dolgozott egy észt állatorvosi rendelőben asszisztensként. A rendelő benn volt az erdőben, hogy hely legyen az állatoknak, mert az állatorvos nagy bolondja volt a szakmájának J, minden állatot befogadott. Sok állatot mentettek meg, és sokat el kellett engedni. Ez mindig nehéz volt – elmondani a szerető gazdinak a rossz hírt, beleegyezést kérni, és megtenni. Egy alkalommal egy farkaskutya került a rendelőbe. Az orvos jól ismerte, kölyökkora óta páciense volt, ezúttal az öregség miatt már nem lehetett megmenteni. El kellett engedni, megértették, és el is engedték. A gazdit, aki még két másik farkaskutyát nevelt, nagyon megviselte az eset, zokogva ment el a rendelőből.
Három hónappal később aztán újból megjelent, oltásra egy kölyökkutyát hozott magával boldogan. Az állatorvos és az asszisztens meglepődött ezen. Örültek a gazdi boldogságának, de zavarban voltak, furcsállták, hogy mindössze három hónap telt el, és az annyira szeretett kutya helyébe most egy újat hoz. Jó viszonyban voltak, megkérdezték, hogy van ez? A gazdi válaszára Gabi barátnőmnek, elmondása szerint, könnybe lábadt a szeme. A következőt válaszolta: „Nem tehetek róla. Nagyon sok a szeretet bennem. A régi kutyámat ugyanúgy nagyon szeretem, ezen nem változtat semmi. De mért ne adhatnék a bennem lévő szeretetből egy újabb kutyusnak is?”.
Hát, ilyen és hasonló nagy dolgok történnek a dél-észtországi állatorvosi rendelőkben, és talán nem csak ott.