Úton otthon

Gyerekkorom egyik kedvenc sorozata a Knight Rider volt. Minden egyes részt rongyosra beszéltünk az iskolaszünetekben meg a napköziben a fiú osztálytársakkal („Láttátok, milyet ugrajsztott?” „Az SPM-fokozat, öccsém, az mekkora, csak én má’ sokkal hamarabb bekapcsoltam vóna, abbiztos…”) s hazafelé menet eljátszottuk, hogy a busz akkor jelenik meg a láthatáron, mikor hívjuk az óránkon keresztül („Kösz, KITT!”). Amit még nagyon irigyeltem Michael Knight-tól a beszélő csodaautón kívül, az a hatalmas kamion volt, amelyben még pihenés közben is úton tudott lenni. Vagy úgy is mondhatnám, hogy az otthona mindig vele volt. Mindig is szerettem volna sokat-sokat úton lenni, s ha úgy kívánom, bármikor otthon teremni. Valami hasonlót éltem meg most nyáron piciben, mikor július 9-én felkerekedtem Pozsonyból egy hátizsákkal, s augusztus 11-ig öt héten keresztül úton voltam: egyik képzésről a másikra, egyik táborból a másikba, egyik országból a másikba. Repülő fekete csodaautóm ugyan nem volt, nagy kamion se kísért el sehova, de az emberek, akikkel voltam, mindig oda tudták varázsolni az otthon melegét, ahol voltam. Az egyik képzőtársamtól például azt tanultam, hogy „az otthon, az itt van belül bennem, ha azt megtalálom, kint történhet bármi, én biztonságban leszek”. Te mit szólsz ehhez, Michael?