otthon

Gyerekkorom egyik kedvenc sorozata a Knight Rider volt. Minden egyes részt rongyosra beszéltünk az iskolaszünetekben meg a napköziben a fiú osztálytársakkal („Láttátok, milyet ugrajsztott?” „Az SPM-fokozat, öccsém, az mekkora, csak én má’ sokkal hamarabb bekapcsoltam vóna, abbiztos…”) s hazafelé menet eljátszottuk, hogy a busz akkor jelenik meg a láthatáron, mikor hívjuk az óránkon keresztül („Kösz, KITT!”). Amit még nagyon irigyeltem Michael Knight-tól a beszélő csodaautón kívül, az a hatalmas kamion volt, amelyben még pihenés közben is úton tudott lenni. Vagy úgy is mondhatnám, hogy az otthona mindig vele volt. Mindig is szerettem volna sokat-sokat úton lenni, s ha úgy kívánom, bármikor otthon teremni. Valami hasonlót éltem meg most nyáron piciben, mikor július 9-én felkerekedtem Pozsonyból egy hátizsákkal, s augusztus 11-ig öt héten keresztül úton voltam: egyik képzésről a másikra, egyik táborból a másikba, egyik országból a másikba.