Azt mindig is tudtam, hogy számokkal értékelni valakinek a teljesítményét az iskolán belül badarság. Legalábbis pedagógiai szempontból. Mert az, hogy a diák tudja, nem tudja, sejti vagy legalább látta már valaha a tananyagot, és erre kap egy egyetlen számból álló értékelést, vagy inkább mércét, egyáltalán nem járul hozzá, hogy ő azt a dolgot holnap jobban tudja.
Azt gondoltam ugyanakkor, hogy mégis hozhat tanulást, ha próbálkozunk vele, legalább arra lesz jó, hogy kipróbáljuk a módszer korlátait, meg hogy a kereteken belül milyen lehetőséget ad az önértékelés fejlesztésére.
Az idei félévben Nyitrán tantítottunk, pedagógia szakos hallgatókat, nem-formális módszertanra. Mivel az órához jegy is jár, kénytelenek voltunk kialakítani valamiféle belső mércét, amely kapcsán azon igyekeztünk nagyon, hogy olyan rendszer legyen, amely tartalmaz önértékelés, másoktól kapott értékelést és tanári értékelést is. Ezért aztán minden óra végén pontozták saját jelenlétüket, aktivitásukat, tanulásukat a hallgatók. Aztán osztályozták őket a csoporttársaik is, akikkel a félév során egy kiscsoportban alkottak, majd a végén mi, az oktatók is. A hallgatók többségét lelkesítette ez a rendszer, a benne kapott bizalom és egymás értékelésének a lehetősége. Ahogy a rendszert kitaláltuk, nem kellett hozzá sokat matematikázni, hogy kiderüljön: csak a saját magának adott pontokkal nem teljesítheti az ember a félévet, de ha eléggé felpontozza saját magát, nagy baj nem lehet.
És a végén úgy adódott, hogy az önmagukat reálisan pontozók rosszabb jegyet kaptak, mint akik nem sokat törődtek tudatosan az önreflexióval. A csoport (vagy a korosztály) tehát még (vagy már) nem érett meg arra, hogy élni tudjon az önértékelés ilyen fajta felelősségével. Vagy csak kevesen tudnak. És ha egészében nézem, ez a fajta különbség rendszer szinten hatalmas igazságtalanságot is eredményezhet, a jegyek vonatkozásában.
És mi pedig, oktatók, nézegethetjük, hogy hol vannak a pontrendszer hibái. Főhet a fejünk azon, hogy kit mi alapján értékeljünk: ha tehetséget díjazunk, akkor az igazságtalan. Ha önmagához képest való fejlődést, akkor sem lesznek összehasonlíthatóak a jegyek. Ha az aktivitást pontozzuk, az nem a tanulásra, hanem az érdeklődésre vonatkozik, és miért is várhatnánk el, hogy mindenki egyformán érdeklődjön az iránt, amit mi képviselünk.
És ezen a ponton jő a következő dilemma: a tantárgyunkra adot jeggyel miért is rontanánk valakinek az átlagát, ha az ő tanulása, az általunk átadott tudásokban való tájékozódása, módszertani jártassága, a gyerekközpontúsága nem attól fog változni, amilyen jegyet kapott.
És különben is, hogy jövünk mi ahhoz, hogy valakit egy öt fokú skála segítségével minősítsünk. Vagy jutalmazzunk. Vagy büntessünk. Sehogy. Leszámítva a rendszerből kapott hatalmunkat.
Végeredményben nem oldottuk meg az osztályozás kérdését. Teszteltünk egy eszközt, rátaláltunk egy csomó dilemmára, és új szempontokat tanultunk. Tanulság még nincs. Inkább csak még egy adag empátia az osztályozással küzdő tanárok irányába.