Az elmúlt hetekben többször estem olyan gondolkodásba, hogy azt kerestem, mik is ma azok a témák, problémák, tünetek, hívószavak, amelyek szélesebb társadalmi rétegek problématudatát és tenni akarását, fejlődni vágyását tudják megmozgatni.
Mentális egészség témában minduntalan a munkahelyi stresszre akadtam: ez egy olyan téma, amelyben szinte csak az nem érintett, aki nem dolgozik (jegyzem meg, azt is fontos tudnunk, hogy a stressznek számos jó hatása van, úgyhogy nem érdemes egészében elítélni, de ez egy másik bejegyzés témája lenne).
Tehát munkahelyi stressz van. Szenvedünk tőle, többnyire. Szabadulni akarunk tőle, többnyire. Igyekszünk nem beszélni munkáról a magánéletben, igyekszünk nem gondolni a főnökünkre hétvégén, sőt, vannak, akik stresszkezelő technikákat tanulnak Bagdy Emőkétől inspirálódva, vagy beiratkoznak a TANDEM művészetterápiás csoportjaira.
És amikor ennyire ráfókuszálunk egy témára, mint most én a munkahelyi stresszre, akkor két dolog történik: 1. észrevesszük a dolog jelenlétét, de mindenhol, ahol van. 2. észrevesszük a dolog hiányát is, különösen ahol meglepő, hogy nincsen ott.
A történet egyszerű. Egy átlagos, iskolai körutas nap közepén, kollégával megállunk a piros-sárga bevásárlóközpontban, kávéba tejet venni a délután további részéhez. A gyümölcspolcnál beugrik a kosárba egy kis doboz áfonya, két okból is. Egyrészt mert akciós, másrészt, mert számomra a norvég idők emlékét őrzi. Egyébként, be kell vallani, a tudatos vásárlásnak nyomát sem viseli magán ez az áfonya-dolog, amit legalább észrevenni sikerül némi szarkasztikus éllel, ennek a poénjait már a pénztárnál élesítjük tökéletesre. Megnézzük az áfonya eredetét (Chile, pfff), és képzeletbeli összehasonlítgatást teszünk hangosan arról, hogy mennyivel jobb ez, mint az erdélyi áfonya vagy mint azok a bogyók, amik a Tátrában teremnek. Pénztáros néni mindeközben hallgat minket, és a száján formálódó mosolyt, ami legszívesebben hahotába csapna át, próbálja nagy erőkkel kordában tartani, és az előttünk álló vásárlóval kommunikálni figyelmesen. Amikor ő távozik, már nem tudja visszatartani a nevetést. Kiszámolja, mennyit fizetünk, közli az összeget, kérdezi, miben segíthet. Mindezt a chilei áfonya kapcsán kialakult enyhén huncut mosollyal. Mire több se kell Kollégának, közli, hogy még az autó ablakát is meg kellene mosni. "Azt nem, és még főzni se fogok elmenni" - válaszolja meglepő spontaneitással, majd elmeséli, hogy volt már olyan, aki erre a kérdésre meghívta magához, főzzön meg. Ekkor csatlakozik a mögöttünk álló idős bácsi is, akinek szintén tetszik az ötlet, és még egy pár másodpercig együtt kacaráztunk, néhány ki nem mondott további vicc-verzió társaságában.
Négyünknek lett szebb a napja, könnyen-gyorsan, egyszerűen. És a helyzet örömét egyáltalán nem maga a vicceskedés okozta, hanem az abbéli felszabadult rácsodálkozás, hogy találkoztunk valakivel, aki végtelen derűvel átitatva, a többiek jókedvének való örömben tölti a hétköznapját.
Végeredményben, mindezzel együtt, talán még a chilei áfonyáknak is megbocsáthatunk.