16. 02. 2019.

Tréning a játékbarátabb iskoláért

CAPS_15_by Kamil Kowalczyk

„A játék hétköznapi csoda. Nincs benne semmi különleges. Minden különleges benne.”

 

Ha elképzelem a játékra legalkalmasabb terepet, akkor az egy olyan hely, ahol tudok:

  • táncolni
  • virágot és gesztenyét szedni
  • fejjel lefelé csüngni
  • a fűben hemperegni
  • hintázni
  • futni
  • barkácsolni
  • fára mászni
  • a sárral játszani…

 

Te mivel folytatnád a sort? Milyen volt a hely, ahol te magad játszottál, milyen környezetet képzelnél el a gyerekednek? Milyen iskolai környezetet képzelnél el neki, hogy szabadon játszhasson?

 

A CAPS – Children’s Access to Play in Schools elnevezésű projektünk keretében az iskolák játékbarátabbá válását segítő képzésen vettünk részt február 10-16. között. A tréningen többek között a játék egyszerűségéről és a megfelelő feltételek kialakításának ezernyi kihívásáról tanultunk meg többet. Mindebben a Rogers Alapítvány trénerei és a Gloucestershire Egyetem tanára voltak segítségünkre, akikkel a hét folyamán egy nemzetközi csoportban tanulhattunk egymástól.  A csoport színes volt, így kiváló alkalom nyílt a tapasztalatszerzésre; a brit playworkerek – játékmunkások megosztották velünk munkájuk részleteit, megismerkedhettünk az oloumoci egyetem tanáraival és az előző, hasonló témájú projektekben szerzett tapasztalataikkal, betekintést nyerhettünk egy lengyel magániskola játékbarát működésébe, és az osztrák résztvevőkkel megvitathattuk az országokon belüli hasonlóságokat és különbségeket.

 

És hogy mi mindent tudtunk meg a játékról? Azt, hogy aki játszik, játékát belső indíttatásból ő maga irányítja. Hogy a játék felbukkanása kiszámíthatatlan, és hogy maga a tevékenység egyszerre rugalmas és cél nélküli. Azt is megtudtuk, hogy a felnőttek által elképzelt játék nem mindig fedi az említett definíciót, de a gyerekek „játékfelfogása”, ösztönös tevékenysége ezt tükrözi. A gyerekek nagyszerű érzékkel találják meg a felnőttek  lineáris, A-ból B-be haladó tevékenységének réseit „hétköznapi csodává” alakítva; így válnak az egymás után haladó hétköznapok a repülő fogkefék, beszélő bevásárlókosarak, menekülő falevelek birodalmává.

 

Hogyan lehet mégis mindezt „aprópénzre váltani”, az iskolák működésébe építeni? Fontos egyrészt annak a felismerése, hogy a gyerekek alapvető huzalozása és világfelfogása a játék, és tanítási időn belül éppúgy szükségük van szabad játékkal töltött időre, mint a tanulásban megjelenő játékra, vagy minden játékos pillanat megragadására, amire csak lehetőség nyílik. Másrészt a képzésen azzal is megismerkedtünk, hogyan térképezhető fel, milyen a szabad játék megfelelő tere az iskolában, annak megtervezésébe mennyire vonhatóak be a gyerekek, milyen más megfigyelési mód – térképkészítés, stb. használható fel a siker érdekében.

 

A játékkal szorosan összefüggő fogalom az angolszász kultúrák számára ismert és elismert playwork – az ún. játékmunka. Játékmunkának azt a tevékenységet nevezzük, melyet a gyerekek játékidejét felügyelő felnőttek végeznek, ez azonban nem merül ki a gyermekek „megőrzésében.” Évek óta játékmunkásként dolgozó szakemberek tapasztalatai voltak segítségünkre abban, hogyan érdemes támogatóan részt venni a gyerekek játékában, mit jelent az alacsony beavatkozás és magas válaszkészség. Tudományosabb vizekre evezve beszéltünk arról is, hogy maga a játék folyamata milyen állomásokat jár be az érkező ingertől a flow élményig, majd annak befejeződéséig. Végül pedig körüljártuk, hogy a pedagógusok milyen módon tudják megosztani tapasztalataikat, hogyan hallgassák meg jól a társukat, hogyan érdemes a gyerekekkel a játékról beszélgetni, és hogyan tudnak önismeretben haladni.

 

Izgalmas, tartalmas hét napot töltöttünk együtt, tanulva, visszajelzést adva, ismerkedve a projektpartnerek országainak bevett gyakorlatával, elmélyülve a tréninganyagban. Mindeközben azon dolgozunk, hogy az elsajátítottakból minél többet adhassunk át érdeklődő tanároknak és nyitott szemléletű iskoláknak.