Év vége volt nem is olyan régen, s mint rendesen, igyekeztünk most is, hogy évvégi tempó ide, ünnepekre való készülés oda, legyen az évzárásban valami értékelés is. Ez alkalommal a vezetőségen belül 360 fokos értékelést végeztünk (aki kíváncsi, olvasson itt), amelynek a lényege, hogy a vezetőségi körben mindenki értékeli saját magát, és az összes vezetőtársát is, rengeteg vezetői és szakmai szempont szerint. Volt itt minden: leadership, kommunikáció, válságkezelés, mások motiválása, külső és belső pr, szakmai tudás, fejlődésre való nyitottság, és még sorolhatnám. És nem kíméltük sem egymást, sem magunkat. Mindebben nem is a kíméletlenség volt a fontos, hiszen egyrészt alapjáraton is elég szigorúak tudunk lenni magunkkal, másrészt pedig a pozitív, megerősítő üzenetekben jobban hiszünk (bővebben lásd még: appreciative inquiry, itt). A dolog gazdájaként nagyon kíváncsian vártam az eredményeket, és mivel magát az eszközt is kísérletezés alá vetettük, hogy aztán más csoportokban, vállalati környezetben használni tudjuk, a módszertani megjegyzésekre is nagyon kíváncsi voltam.
És amit vártam, meg is érkezett, egy olyan megjegyzés, ami napokig adott elmélkedni valót a mindennapi működésünkről. „Nehéz volt így, hogy nagyon sokrétű és szövevényes időszakot értékelek, azzal, hogy világos elvárások nem nagyon voltak kommunikálva” – írja az egyik kollégám. Naná, mondaná a csípőből válaszoló énem, hiszen ha egy szövevényes és átláthatatlan bozótban vágjuk az utat, nem várhatod, hogy útjelző táblák hada vegyen körül.
Szóval igen, ilyen a társadalmi vállalkozói lét. Megyünk előre és tesszük a lehető legjobbat, a maximum energiánkkal, legjobb tudásunkkal és legerősebb intuíciónkkal. Tudjuk és érezzük a zsigereinkből is, hogy kellenek a keretek, s tanultunk már jócskán más szervezetépítői tapasztalatunkból, más vezetői helyzeteinkből, de hogy hogyan kell egy társadalmi vállalkozás tulajdonosának lenni, mitől válunk a mi szervezetünk és a mi csapatunk legjobb vezetőjévé, arról senki más nem mondhatja meg nekünk az elvárásait, csak mi magunknak. És sokszor fordul elő egy-egy vezetői, tulajdonosi, döntési helyzetben, hogy csak utólag azonosítjuk, mik is voltak a prioritásaink, mi alapján választottunk.
És jól van ez így, csak kicsit még kalandosabb. Azoknak, akik elsőként akarnak új utakra lépni, senki sem írja meg az útitervét, így hát maradnak az utólagos útleírások. Azokból is sokat tanulhatunk.