Tegnap késő este buszoztam hazafelé, már a pozsonyi kis lakásomba. Késő lévén, és mert nem a megszokott 83-as busszal, hanem a másik útvonalon közlekedő 93-sal utaztam, szépen elfelejtettem leszállni a megállómnál. Ligetfalu nem a legbiztatóbb környék késő este, de hát azért csak megvártam a másik buszt, ami hazavitt. És míg vártam, a buszmegállóban odajött hozzám egy kis emberke. Megviseltnek, fáradtnak, koszosnak, öregnek tűnt.
Nem tudtam eldönteni, hogy szeméből az enyhén ittasak búfelejtő kínos öröme, vagy csupán fáradt kedvesség és bizonytalanság sugárzik. Gondoltam is, na tessék nekem Ligetfalu, mindenhol megtalálnak a lecsúszott alakok. Ezek után természetesen meg is szólított, szlovákul motyogott valamit, és a „stanicát” emlegette. Történetesen a ligetfalui vasútállomásnál álltunk. Mondom neki, szlovákul, tessék átmenni az út túloldalára, az állomás ott van. Csak nem akarta megérteni mit magyarázok, mert egyre csak azt hajtogatta, hogy „stanica”, „nie bus”. Mondom még egyszer, szlovákul, hogy igen, az ott a túloldalon egy vasútállomás, nem busz, tessék átmenni az úton, megkerülni az épületet, tessék látni, ott állnak a vonatok. Jó, jó, motyogja, szlovákul, de csak nem indul el és néz rám kicsit keseredetten és értetlenül. Nekifut még egyszer. Szlovákul próbálkozik, és mutatja a buszjegyét, amire egy 93-as van firkantva. „Iná stanica”, „nie bus”.
Ááá, leesett nekem is, hogy a fő vasútállomásra akar eljutni, hát elmagyarázom, szlovákul, hogy az bizony a folyó túlsó felén van, át kell menni a hídon, itt szálljon fel a 93-as buszra és menjen a végállomásig. Csak nem akarja megérteni. Ekkor már úgy gondoltam, hogy valami nincs rendben a fickóval, hisz egyszerűen magyarázom, szlovákul, majd még a buszt is megmutatom neki. Neki futok még egyszer én is, szlovákul. Mondom és vehemensen bólogatok, mutogatok, hogy igen, itt kell felszállni arra a 93-asra és az utolsó megállón leszállni. Azt hiszem, érti. Mint aki hosszú távot futott, leül a kis padra és csendesen megkérdezi: „neviete po maďarsky?” Hát mondom, dehogynem. Felcsillan a kis emberke szeme, teljes győzelem!, végre valaki érti, mit szeretne!
Elmondom neki még egyszer, magyarul, hogy melyik busszal hova. Az emberke fellélegzik, megkönnyebbül, kisimulnak a szája körüli szomorú ráncok. Máris nem tűnik olyan megviseltnek, se annyira öregnek, vagy idegennek, csak nagyon fáradtnak. És elmagyarázza, hogy Rimaszombat környéki, nagyon ritkán jár fel ide, és nem igazodik ki a városban. Falusi ember ő, nem szereti a városi nyüzsgést, soha nem tudná megszokni. És már rólam kérdez – milyen itt az élet, mit csinálok én itt, van-e családom. Szégyellem magam. A busz érkezése illedelmesen megment a válaszadástól, de az agytekervényeimet nem tudja megállítani.
Juli