Miért van szükség a szlovákiai magyar civil szektorban szervezetfejlesztésre?
A szlovákiai magyar civil szervezetek jövőjéről, önfenntartásáról és lehetséges fejlődési irányairól beszélgettünk a Köz.ügy műhelykonferenciájához kapcsolódva. Molnár Krisztát, a TANDEM szakmai vezetőjét kérdezte Köteles Szabolcs a Pátria Rádió adásában.
Az alábbi írás ehhez a beszélgetéshez kapcsolódik: az interjúban elhangzott gondolatokat viszi tovább, és azt járja körül, miért válhat kulcskérdéssé a szervezetfejlesztés a szlovákiai magyar civil szektor következő időszakában.
A kapcsolódó podcast ide kattintva meghallgatható.
Miért van szükség a szlovákiai magyar civil szektorban szervezetfejlesztésre?
írta: Molnár Kriszta
Mielőtt nekivágnánk a definícióknak, helyzetkép-feltérképezésnek, egyéb hosszas felvezetőknek, mindenekelőtt talán arról, hogy miért is merült fel egyáltalán ez a kérdés pont itt és pont most.
2026. május 29-én délután a Köz.ügy szervezésében Komáromban megvalósult egy olyan műhelykonferencia, ahol a tágabb kérdésfelvetésre – Mire van szüksége a szlovákiai magyar közösségnek? – arról beszélgettünk, hogy milyen irányt vehetne a kormányváltás után a magyarországi támogatáspolitika. Ennek a műhelykonferenciának az összegző megállapításai között ott szerepel, hogy szükség van szervezetfejlesztésre, a stratégiai gondolkodásmód megerősítésére, illetve arra, hogy a civil szervezetek megerősödjenek az önfenntartó képességükben, fenntarthatóságukban.
De mi is a szervezetfejlesztés és miért van szükség rá?
A miértre sokfelől lehet válaszolni, de nézzük most inkább konkrétan ezt a helyzetet. Kormányváltás van az Anyaországban. Lehet, hogy elzárják majd a csapokat, de az is lehet, hogy új lehetőségek nyílnak…
Mindenesetre sokak lába alatt megingott most a talaj, akik eddig élvezhették a gyermeki eltartottság biztonságát. És az ilyen földrengések idején máris adja magát, hogy jó lenne körülnézni, helyzetet értékelni, kicsit akár újraértelmezni önmagunkat is.
A szervezetfejlesztés szükségességét fontolgatva vegyük észre, hogy a szlovákiai magyar civil önnarratívákban milyen mítoszok jelennek meg: például a legerősebb, hogy azt hisszük, csak azért, mert egy közhasznú ügy mentén tevékenykedünk, máris jogunk van arra, hogy teljes mértékben valaki más (a magyar állam) vállaljon felelősséget a létünk fennmaradásáért. Tartson el minket, gondoskodjon rólunk. Ezzel a hozzáállással egy gyermeki létállapotba kényszeríti mindenki magát: az újszülött gyermek az, akire érvényes, hogy azon fölül, hogy érdemes a szeretetre, úgy, ahogy van, egy gondoskodó felnőtt jelenlétére van szükség, különben nem tud életben maradni.
A felelős, felnőtt hozzáállás az, hogy ha van egy ügyem, ami fontos mások számára is, sokakat érint, akkor képes és hajlandó leszek megteremteni azokat az erőforrásokat is, amelyeknek köszönhetően elérhetem a célomat. Nem várom, hogy mások vállalják helyettem a felelősséget.
A másik mítosz, hogy csak az az igazi nonprofit, amely minden erőforrását a célcsoportjára fordítja. Magyarán, mindent odaad, minden pénzt a programok megvalósítására költ, minden idejét a közjó megteremtésére szánja, nem tart meg „magának” semmit. Ez olyan, mintha a belégzés-kilégzés egyensúlya helyett csak kifelé lélegeznénk. Ha nincs idő megállni, belélegezni, töltődni, a szervezet belső folyamataival, kapcsolatokkal, az emberek hogylétével foglalkozni, előbb-utóbb megfulladunk. Vagy legalább ki. Nagyon gyakori ez, a mártír kiégés a civil szektorban szerepet vállalók között. S mi több, másoktól is ezt várják el, csak ezt tartják követhetőnek.
Pedig egy fenntarthatóbb működéssel jobban járna mindenki.
És itt el is érkeztünk a szervezetfejlesztést érintő lényegi kérdéshez. Mi minden tartozik ide és mit adhat ez egy civil szervezetnek?
Ha egy szervezet úgy dönt, hogy szervezetfejlesztésbe fog, az azt jelenti, hogy szeretne jobban működni, kevesebb energiát elpazarolni a fölösleges plusz munkákra, jobban kommunikálni szervezeten belül, kevesebb konfliktust és több elégedettséget, tisztább jövőképet és motiválóbb célokat, eredményesebb célelérést és kevesebb kudarcos programot. És még sorolhatnám.
A változás érdekében bekövetkező eszközök nagyon színesen válogathatók: dönthetnek úgy, hogy tanulni fognak képzéseken és tréningeken, egyéni vagy csoportos tanácsadást vesznek igénybe, team coachingot valósítanak meg a csapatnak, vagy közös tréninget, ami az együttműködésüket fejleszti.
Kapnak egy külső segítőt, aki jó kérdéseket tesz fel, lehetőségekre mutat rá, belülről nem látható dinamikákra hívja fel a figyelmet, megerősít vagy éppen elbizonytalanít.
Ez életszerűtlen a szlovákiai magyar valóságban? Igen, egy részében az. Mert vannak, akik úgy gondolják, hogy az ő dolgukat náluk nem tudhatja jobban senki – nem képesek nyitottá tenni magukat a külső szemlélők meglátásainak befogadására. Vannak, akik arra hivatkoznak, hogy erre aztán igazán nem marad idő – ez igaz, de nem az idő tehet róla, hanem az a döntés hiányzik, hogy az ügyük mellett a szervezetben dolgozókat is figyelembe akarják venni. Vannak, akik úri huncutságnak tartják, ők inkább azt mondják, ne beszéljünk róla, csak tegye mindenki a dolgát! Ők talán attól félnek, hogy mi van, ha kiderül: az általuk fontosnak és nélkülözhetetlennek tartott sokadik kultúrprogramra nincs is olyan nagy igény, mint ahogy idáig fennen hirdették.
Igen, mert ha egy fejlesztési folyamatba belefogunk, vállalni érdemes azt is, hogy tükörbe fogunk nézni. És lehet, hogy meglátunk majd egyet s mást, amit nem esik majd jól észrevenni. Mi van, ha kiderül, hogy nem arra van szükség, amit eddig csináltunk, hogy nem mi csináljuk a legjobban, hogy nem vagyunk nélkülözhetetlenek? Ez nagy, személyes kockázat, valóban. Még olyan is van, ahol életbevágó. De ha itt és most, legalább néhányan úgy döntünk, hogy rá szeretnénk látni a reális helyzetünkre, az nagyon sok erőforrást felszabadít majd: a múlt sérelmeiből megérkezünk a jelenbe, és írhatunk magunknak olyan jövőképet, ami motiváló. És fenntartható.
És hogy ezen kívül mit adhat még, ha foglalkozunk szervezetfejlesztéssel civil szervezetként? Megtanulhatunk rendszerszinten gondolkodni, célok és hatások mentén megfogalmazni magunkat ahelyett, hogy a létjogosultságunkat bizonygatnánk. Elkezdhetünk a forrásdiverzifikációval foglalkozni, vagyis számba venni, hogy az evidens pályázati forrásokon kívül honnan meríthetünk még erőforrásokat (pénzt, emberi erőforrást, tárgyi javakat, kapcsolati tőkét…). Gyakorolhatjuk a tiszta kommunikációt, átrendezhetjük az emberi kapcsolatokat, letisztázhatjuk a szervezeti munkafolyamatokat, egy nehéz időszak után visszanyerhetjük a lendületünket.
Nemcsak hiszem, hanem a fórumon és azt követően zajlott beszélgetéseknek köszönhetően látom is, hogy vagyunk azért jó néhányan, akik úgy gondolkodunk, hogy a szervezetek küldetésének teljesítése, a „mit csinálunk?” kérdése mellett fontos az is, hogy hogyan dolgozunk és hogy miért.
Ha bárki ebben a gondolkodásban, tudatos építkezésben segítőt vagy társat szeretne, mi a TANDEM csapatával örömmel állunk rendelkezésre.
A fotó a Köz.ügy - Vec.spoločná Révkomáromban megvalósult civil fórumán készült. Forrás: FB / Köz.ügy - Vec.spoločná
Ha szívesen meghallgatnád a témához kapcsolódó beszélgetést is, amelyből ez az írás továbbindul, itt találod: https://patria24.stvr.sk/2026/06/23/kitoresi-pontjaink-a-szervezetfejlesztes/
